Romolus az Alapítvány bukásáról és a Sötétségről...

"...és Te nem akartál mást, csak mi szívednek kedves, szabadon élni és szeretni, testvért, gyermeket, asszonyt 's hazát. De nem hagyták. A Sötétség elvett mindent. A sok értelmetlen, hiábavaló halál üressé tett, és a szívedbe oltotta a bosszú angyalának dalát..."

A sötétség érkezésének napja is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Az IAA Romolus bolygó lakói reggel munkába indultak, és élvezték mind azt az áldást, ami az Alapítvány polgárainak kijár. Mikor elbúcsúztak a szeretteiktől, azt hitték nem eshet bajuk, hisz nem máshol, mint az Alapítvány központi bolygóján éltek. Az üde zöld tájakra ugyanúgy ragyogott a nap, mint máskor, a madarak csicseregtek, a gyerekek vidáman indultak iskolába. Akkor még senki sem sejtette, hogy a legtöbben közülük már nem látják meg újra a napfelkeltét.

Romolus Első Szóló, mint minden munkanapon, most is 8:00-kor kelt, és 8:30-kor kezdett bele a szövetség ügyeinek intézésébe. Most ért véget az egy hetes szabadsága, így gyorsan vissza akart rázódni a régi kerékvágásba. Az egyik szövetséggel, a Roninnal már egy ideje elmérgesedett a kapcsolat, az egyik alapítványista tisztviselő, Selan népének bolygóit minden magyarázat nélkül végigfosztották, lerombolták, vagy elfoglalták, mára az egykor oly dicső nép egy bolygóra szorult vissza. Ez a támadás komoly gondot okozott az Alapítványnak, mert a nép bolygóival együtt a szövetségi flotta komoly hányada pusztult el. Az újjáépítés már megkezdődött, de a Ronin vezetői nem voltak hajlandóak még tárgyalni sem az Alapítvánnyal, az esetleges visszatérítésről, holott hivatalosan béke volt a két szövetség között. Nem sokkal később az egyik alapítványista, bizonyos Csaby74 minden előzetes bejelentés nélkül, átállt a Roninhoz. Az Alapítvány egyik embere, Tzuiop a távozó hadúr bolygóin szabotázsok sorozatával válaszolt erre a megbocsájthatatlan tettre.

Romolus éppen belekezdett a heti gazdasági jelentések átolvasásába, amikor a kom felcsipogott:

- Uram, üzenete érkezett a Ronintól.

- Küldje át!

A Szóló terminálján meg is jelent az üzenet, de a várttól eltérően csak egy egyszerű szöveges üzenet volt. Ám ahogy Romolus végigfutotta a pár rövid sort, a gyomra görcsbe rándult, az arca elkomorult. A Ronin felbontotta a két szövetség közti békeszerződést!

Ekkor a kom ismét felcsipogott, Romolus a képernyő felé fordult, amin titkára arca jelent meg:

- Alfa prioritású hívás a flottaparancsnokságtól!

- Kapcsolja!

- Uram, a Ronin minden figyelmeztetés nélkül több bolygónkat lerohanta, tehetetlenek vagyunk, sokszoros túlerőben vannak. Küldöm a taktikai képet.

Egy másik monitoron megjelent az alapítványi szektor térképe. Több helyen vörös tűként fúródtak az ellenséges flottákat jelző szimbólumok a területükbe, sok bolygó már elesett, egy részüket elfoglalták, de a legtöbbel nem időztek ennyit, porig bombázták. Az ilyeneken egyetlen túlélő sem maradt. A halottak száma már milliárdokra rúgott.

- A területen lévő hajókat mind elpusztították. Mi a parancsa?

- Összpontosítsák az erőinket, a nagy flottáik ellen nincs esélyünk, de a kisebbeket talán el tudjuk intézni. Rendeljen el teljes harckészültséget minden bolygón. Kezdjék meg a potenciális célpontok kiürítését. Ne hagyjanak semmit, amit felhasználhatnak.

- Igenis!

- A harcosok szerencséje kísérjen minket! Romolus, vége.

Az Alapítvány katonái lehet, tudták, hogy nincs már remény... Mégis gondolkodás nélkül néztek szembe a halállal újra és újra, soha fel nem adva, arra kényszerítve az ellenséget, hogy az is ugyanezt tegye. Senki nem bírta megállni, aki látta hogyan harcolnak, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe. Tartották magukat, ameddig éltek, harcra kényszerítették a Ronint az űr minden darabjáért. Sosem fogyott el a bátorságuk...

Végül az időből fogytak ki!

A Ronin egy hatalmas flottát küldött a Romolus szektorba. El kellett hagyni a bolygót, de még csak néhány szállítóhajó szállt fel, mire a flotta odaért...

- Uram, ellenséges hajók léptek ki a hipertérből a rendszer peremén!

- Minden egység harcállásba!

- Utasítsa a szenátusi őrséget, hogy hozzák el az Első Szólót a bolygóról. Tudom, hogy maradni akar, ha kell, kábítsák el. Fontosabb annál, minthogy elveszítsük. Ha ő él, még van remény az újrakezdésre.

A Szóló az irodájában ült, épp a végeláthatatlan veszteséglistákat nézte. A folyamatosan sugárzott megadásukra eddig nem érkezett válasz. A legtöbb bolygójukat már elvesztették. A családját elküldte a szállítóhajókhoz, ő maga pedig döntött, marad, és ha kell, együtt pusztul a bolygóval. Az ajtó szisszenésére riadt fel. Mikor megfordult, a szenátusi őrséggel nézett szembe.

- Uraim, mit óhajtanak? – kérdezte.

- Szóló, velünk kell jönnie, a hajója már várja - szólt az egyik.

- Én itt maradok a néppel, az lesz a sorsom, ami az övék!

- Akkor sajnálom, uram, de ezt meg kell tennünk! - mondta, majd olyan sebességgel rántotta elő a fegyverét hogy a Szólónak még megmozdulni sem volt ideje. Mielőtt bármit tehetett volna, kábító lövések tucatjai csapódtak testébe, majd öntudatát elnyelte a feketeség. Odakint a nap éppen a horizont alá bukott, eljött a sötétség, a hosszú, időtlen éjszaka, melynek sosincs vége...

Shinzon admirális végignézett a híd tisztjein.

- Nyissanak egy csatornát a flotta minden hajójához!

- Csatorna él!

- Hölgyeim és Uraim! Ne áltassuk magunkat, ezt a csatát nem nyerhetjük meg. Azért vagyunk itt, hogy időt nyerjünk a menekültszállító hajóknak. Minden perccel, amit itt nyerünk, több ezer ember tud elmenekülni a bolygóról. Még ha mi mind itt is veszünk, az örökségünk tovább él majd bennük. Fel kell tartóztatnunk az ellenséget minden áron, most nem az életünkért, hanem a jövőért harcolunk. Remélem ez egy jó nap a halálra!

Shinzon minden tisztnek egyenként, mélyen a szemébe nézett, és nem látott mást, csak mindenre kész elszántságot.

- Megtiszteltetés volt önökkel szolgálni! Shinzon, vége.

A hajó előrelendült és belevetette magát az örvénylő ütközetbe. Néhány óra alatt minden bevégeztetett...

Romolus Első Szóló egy világos szobában tért magához. Az utolsó, amire emlékezett, azok az irodájába berontó őrök voltak, azután sötétség. Lassan felkelt. A szobában csak pár egyszerű bútor volt és néhány ajtó. Az egyiken át a szabadba ért. A ház, amiből kilépett, egyszerű, előre gyártott elemekből készült. Tucatnyi hasonló állt a környékén. Éjszaka volt, sötét éjszaka. Előtte egy domb magasodott a halovány fényben. Mintha egy alakot látott volna a dombtetőn állni.

- Ez nem a Romolus - gondolta.

Felkapaszkodott a dombra, tőle pár lépésnyire tényleg állt valaki, és mereven nézett a távolba. Egy nő volt, de inkább nem szólította meg. Látszólag messze járt, észre sem vette a jelenlétét, nem akarta megzavarni. Inkább ő is a távolba meredt.

- Majdnem olyan szép, mint a Romolus, nem? - kérdezte hirtelen a nő.

- Igen, de valahogy mégis más - mondta Romolus.

- Akárhogy is, most már ebben a helyben van minden reményünk.

- Igen, ez a hely és az itt lakók a mi utolsó reménységünk. De nagy áldozatokat hoztunk érte. Romolus Első Szóló vagyok - mutatkozott be késve.

- Az én nevem River Tem.

Egy pillanatig csak némán meredtek a távolba... vagy néhány óráig, egyikük se tudta. Az idő megállni látszott.

- "A Sötétség nagylelkű, türelmes. Mindig győz..." - idézte Romolus váratlanul a rég olvasott sorokat - Hát így ér véget az álom, 90 birodalom álma, egy jobb jövőről. Az Alapítvány és mindaz, amiért létrehozták, elpusztult, és a hírek szerint Zandagort is megérkezik nemsokára...

- "Ám erejének szívében ott lakozik a gyengeség: egyetlen magányos gyertya elegendő hogy elűzze őt..." - folytatta River az idézetet - Nekünk nem maradt más gyertyánk, csak a remény. Remény, hogy egyszer minden jóra fordul. Ha ezt nem felejtjük el, a sötétség nem fog tudni elnyelni minket, és idővel ez a kicsiny gyertya hatalmas máglyává válhat, ami elűzi a sötétséget, és melegséget önt a megfáradt szívekbe. - mondta és megfeledkezve magáról átölelte a Szólót...

Azután együtt nézték, ahogy a hajnal első, halovány sugarai előtűnnek a horizont mögül, és legyőzik a sötétséget, ami mint a patkány menekül vissza az odúba, ahonnan előbújt. Csendben figyelték a hajnalt, ami mint már annyiszor a történelem folyamán, most is új reményt hozott a megfáradt harcosok szívébe. A látvány annyira lekötötte őket, hogy észre sem vették, hogy a remény mellett egy másik parányi láng is gyúlik a szívükben. Nem is akármilyen a szeretet lángja, ami több magányos gyertyánál, a szeretet képes lángra lobbantani a csillagokat...