És igen, Norris visszatért! Méghozzá egy olyan sztorival, ami nem csak saját játékbeli felbukkanását magyarázza meg, de már a készülő kerettörténetre is tesz utalásokat...

Valahol, egy nevenincs, jeges világban...

Az öregember reszketeg keze még utoljára ökölbe szorult, mintha soha nem akarná kiengedni markából a világot, majd néhány pillanat múlva megrándult, a szorítása enyhült, és a göcsörtös ujjak elernyedtek. Bevégeztetett. Az android, egy végtelennek tűnő másodpercig szótlanul nézte néhai urát. Poztironikus agyában egy nanoszekundumig egyetlen gondolat sem fogant, ebben a pillanatnyi gyászban, majd az asztal végéhez lépett, és egy furcsa, leginkább méretes vadgesztenyéhez hasonlító sisakot illesztett az elhunyt ritkás, ősz hajjal borított fejére. Mellette az asztalon, egy kis tartóállványon egy MX-7-es emlékmodul feküdt. Gyors mozdulattal beillesztette a sisak megfelelő nyílásába, majd megnyomta a rögzítés gombot. Nem volt sok ideje. Az agy elektromágneses tevékenysége oly hamar elillan. Ám ebben az esetben még időben cselekedett. Alig pár perc múlva a kijelző zöldre váltott. A felvétel sikerült. Az android kivette a rögzítőt a sisakból, a szeme elé emelte és gyönyörködött a szikrázó csillogásában, majd óvatos mozdulattal a dobozába helyezte. A kis szürke tok egy kattanással bezárult. Többet itt nem is tehetett. Elhelyezte a dobozt a hajó biztonsági rekeszében, az élettelen testet a hátsó zsilipkapuhoz vitte, majd a pilótafülkébe ment, hogy előkészítse a felszállást. Beszíjazta magát az ülésbe és egy utolsó pillantást vetett a kinti tájra. Ma csodás nap volt odakint. A hőmérséklet elérte a -90 fokot, a vöröses nap szikrázóan sütött és vonta vérvörös-gyászos lepelbe a széndioxid hómezőket. Közben megkezdte a felszállási procedúrát, bekapcsolta a motorokat, kiengedte a stabilizátorokat, majd óvatosan felemelkedett, bevonta a teherhajó támasztólábait, és kényelmes ívben emelkedni kezdett a szürkéskék égbolt felé. Némi rázkódás közepette törte át a termoszférát, majd hamarosan, már a nyílt űrben száguldott, háta mögött a bolygóval, ahol az elmúlt két évben rejtőztek. Csodálkoztak is, hogy ilyen sokáig kitartott a hely. Talán azért, mert teljesen jellegtelen és értéktelen volt a támadó Zandagort seregei és bolygópusztító hadihajói számára. Ki törődne egy haldokló vörös törpe körül monoton köreit rovó fagyott kőgolyóbissal, amely nem hordoz életet?

Amikor elég messze távolodott a bolygótól, és elérte a pontot, ahol a rendszer napjának vonzása már kellően erőssé vált, lelassított, tett egy félfordulatot a hajóval, hogy a hátsó zsilip megfelelő irányba álljon, majd szenvtelenül, egy mozdulattal kinyitotta. A vákuum hatására kitóduló atmoszféra annak rendje és módja szerint magával rántotta a holttestet, és végső útjára indította egyenesen a nap felé. Az android, miközben a hátsó kamerák képét figyelte a kivetítőkön, ahogy egykori gazdája teste távolodik, nem vette észre, hogy a mélyűrt pásztázó távolsági érzékelők képernyőjének szélén tucatnyi apró pont jelenik meg, és gyorsan közelítő pályára állnak. A Zandagort főerőitől leszakadt, felderítési feladatot végző Szúnyogokból álló vadászraj szagot fogott. A hozzájuk képest lomha, magányos és majdhogynem fegyvertelen teherhajónak esélye sem volt...

Két év múlva...

A menekülteket szállító konvoj hangtalanul tört ki a hipertérből. Fogalmuk sem volt, merre járnak, de a kényszer nagy úr. Csak annyi volt bizonyos, hogy valahol a Trillian galaxis peremvidékén vannak, útban egy hármas galaxis halmaz felé, amelyet egymás közt csak Új Trilliannak hívtak. Messze voltak a magban húzódó frontvonalaktól, ahol az immár sokadszor támadó Zandagort seregei és az emberiség véderőinek maradéka csatározik. A konvoj hajóinak mindenképpen HeD üzemanyagra volt szüksége, és közel s távol ez a feltérképezetlen naprendszer volt az egyetlen, ahol fellelhető volt a fúziós generátorok táplálásához nélkülözhetetlen anyag. Ráadásul több járművük sérült is volt, és a javításokat nem végezhették el ugrás közben. A vezérhajó a névtelen naprendszer gázóriása felé indult, nyomában az őt madárrajként követő kísérőhajókkal, hogy feltöltse készleteit, mikor a hajó irányító-központjában az egyik szolgálatos egy jelet pillantott meg. Némi vizsgálódás után kiderült, hogy egy emberi hajótól származó gyenge vészjelzés. Némi kalkuláció után kiderült, hogy a jel a gázóriás körül keringő aszteroid törmelékfelhő széléről érkezik, ami éppen útba esik számukra. Eugene Teward, a konvojt vezető „Manitou” csillagcirkáló kapitánya kiadta az utasítást, hogy vizsgálják meg a jel forrását. Amíg a hajókaraván haladt, apró felderítőgépek szökkentek előre, és hamarosan visszatértek a hírrel, hogy a törmelékmezőben egy működésképtelen, láthatóan csatában megrongálódott teherhajó sodródik.

Mivel a távolban még pislákoló, de valójában már nem is létező Trillian galaxisból* kifelé tartó menekülthajók híján voltak az utánpótlásnak, ezért Teward eldöntötte, hogy amíg a Manitou és a kísérők tankolnak, és a javítások folynak, addig egy mentőcsapat minden mozdítható és használható alkatrészt mentsem meg a roncsból. Kisvártatva újabb hajók hagyták el a csillagcirkáló dokkját.

x x x

- Jelentést!

A kapitány a hídon üldögélt és kávét szürcsölgetett. Ez volt az egyetlen luxus, amit hajlandó volt megengedni magának, az amúgy puritán életében. A szolgálatos feléje fordult.

- Uram, a mentőosztag most ért vissza. Nem túl sok használható dolog maradt, de találtak valami érdekeset, amit látnia kell.

Teward szemöldöke kissé megrándult. Elég titokzatosan hangzott mindez, itt a semmi közepén.

- Nocsak? Mi lenne az?

- Az osztagosok a hármas laborba vitték. Szerintem önnek is látnia kell.

A középkorú kapitány nagyot fújva állt fel a kényelmes székéből.

- Rendben. Essünk túl rajta.

A lifttel a technikai szintre ment, a hármas laborba. Odabent két kutató várta, kettejük között pedig egy hordágyon egy letakart, emberméretű valami feküdt. Teward bólintott, a tudósok viszonozták.

- Mit találtunk?

A két várakozó egymásra nézett, majd az egyikük egy mozdulattal felrántotta a takarót. Azt asztalon egy derékban kettészakadt emberi test feküdt, amelyből szokatlan vezetékek, kábelek és csövek lógtak. A feje helyett pedig valamiféle összegörbült gömbszerű „massza” látszott. Egy android volt, amely elég meglepő egy olyan rozoga teherbárkán, amelyről megmentették, hiszen androidok meglehetősen drága játékszernek minősültek még a Trillian galaxis fénykorában is.

- Működésbe hozhatjuk? – kérdezte a kapitány.

- Nem hiszem, uram – válaszolt az egyik technikus – Amint látja a pozitronagya teljesen megsemmisült.

- És az ott mi? – mutatott a kapitány az android egyik görcsbe rándult kezére. A halott ujjak között egy apró, szürke fémdoboz látszott. A tudósok összenéztek. Eddig fel sem tűnt nekik, hogy ott lenne. Az egyikük egy kerekes asztalról egy speciális feszítőszerszámot emelt fel, majd némi ropogás kíséretében a doboz, koppanva landolt egy tálcán. A tudósok ismét használatban vették a szerszámot, így nem sokára a doboz fedele felpattant, és odabent egy diónyi méretű, kékes-fehér ékkő ragyogott. Teward kivette, és a kabin lámpájának fényében gyönyörködött benne. Tetszett neki. Biztosan értékes, bár az értékes kifejezés a jelen helyzetükben egészen újfajta értelmezést nyert. Ám az emberek ősi ösztöne, amely vonzotta őket a csillogó tárgyak birtoklása irányába, ismét erősnek bizonyult.

- Ezt elteszem...későbbre. – mondta, majd a zsebébe csúsztatta a követ. Aztán szó nélkül távozott.

A tudósok ismét sokat sejtetően összenéztek.

Sok ezer esztendővel a jövőben, egy távoli galaxisban

Eucer szemei, mint megfeszült rugók pattantak ki az ébresztőóra hangjára. Előző éjszaka olyan izgatott volt, hogy, be kellett kapcsolnia az álomgenerátort, hogy egyáltalán el tudjon aludni. Volt is oka izgalomra, hiszen életében csak egyszer huszonegy éves az ember, egyszer válik nagykorúvá. A fiú esetében pedig további izgalomra és találgatásra adott okot a rejtélyes üzenet, amelyet Roldy Jenker kapitánytól, a Prospector-18 nagytávolságú felderítőhajó parancsnokától kapott. Az üzenet szerint ma meg kell jelennie a hajó főtanácsa előtt, mert ezen a napon kapja meg az örökséget, amelyet szülei hagytak rá. Más szempontból is különleges nap volt ez a mai, hiszen a „Köztes Űrből” kilépve végre elérkeztek a távoli Omen galaxisba, amely remények szerint új otthont nyújt az emberiségnek, az őt folyton, korszakról-korszakra üldöző és rémálomként kísértő Zandagort ellenében. Ha a történelmi feljegyzések pontosak, akkor még sok ezer évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a titokzatos lények ismét felbukkanjanak. Ráadásul az emberiség taktikát váltott, s immáron nem egy, hanem minden alkalommal legalább kétfelé „menekül”, hogy így is megossza az ellenség erőit és megnehezítse dolgát. Eucer családjának is menekülnie kellett, és szülei is nem régiben haláloztak el egy balesetben.

Gyorsan magára kapta az ünneplő kezeslábasát, derekára egy díszövet kanyarított, és feltűzte mellkasára a Prospector-18 hajó ezüstös-kék jelvényét, majd nagy levegőt véve nekivágott a folyosóknak. Némi liftezés után megérkezett a társalgó szakaszba, ahol a főtanács ülésezni szokott. Az ajtóban két fegyveres őr állt. Eucer odalépett, szó nélkül átnyújtotta az azonosítóját, mire az egyik őr egy kis kézi készülékkel leolvasta és bólintott. Az út hamarosan szabaddá vált a fiú előtt. A terembe belépve félhomály fogadta. Leginkább egy kis arénához hasonlított, amelynek közepén egy kényelmes szék állt.

- Foglalj helyet, Eucer Teward! – szólalt meg egy modulált hang odafentről, a karzatról.

Eucer beljebb lépett, leült, s közben felnézett. Csak homályos árnyakat látott, ami nem lepte meg, mert a hajó főtanácsának tagjai mindig titkosak voltak.

- Üdvözlünk a Tanács előtt, fiam, és gratulálunk a nagykorúságod alkalmával. Immáron viselheted a Prospector-18 arany kitűzőjét, és a mesterkulcsot, amely a hajó eddig tiltott részlegeibe is belépést engedélyez. – mondta egy másik hang. – Hamarosan megérkezik az családi örökséged, amelyet szüleid hagytak hátra a hajó széfjében.

Eucer izgatott volt, mert el sem tudta képzelni, miféle dolgokat tárolhatott a család a széfben? Kisvártatva két másik katona érkezett, egy kis, kerekes kocsit tolva. A kocsi tetején egy fém láda állt.

- Íme, a mesterkulcs és a kitűző – hangzott fel ismét fentről, s az egyik katona átnyújtotta a fiúnak a tárgyakat. Eucer elsőnek a kitűzőjét cserélte le, a régit pedig a zsebébe csúsztatta., aztán pedig a mesterkulcsban gyönyörködött egy rövid ideig, majd a bátorításra nem várva a ládához lépett és kinyitotta. Odabent néhány ősréginek tűnő könyvolvasót talált, holofényképeket, néhány egyszerű égszert, és egy fekete bársony szütyőt. Érdeklődve nyitotta ki, majd a tartalmát a tenyerébe borította. A szütyőben csak egyetlen, diónyi nagyságú ékkő lapult, amely engedelmesen gurult a tenyerébe. Hideg volt, és erősen irizált a lámpafényben.

Egy fél percig nézegette, s azon gondolkodott, mi lehet benne olyan különleges, ami miatt ilyen nagy becsben tartották, hiszen bármelyik laborjuk simám előállíthatott mesterséges gyémántot, az nem képviselt különösebben nagy értéket. Aztán megunta, visszahelyezte a dobozba.

- Most pedig elmehetsz. A Ősök szent szelleme kísérjen utadon, és adjon szerencsét. – fejeztem be a hang, majd három koppanás hallatszott, s a találkozó immár hivatalosan is véget ért. Eucer pedig a kis kocsival együtt távozott...

Három hét múlva

- Ha belenézek, egyből tíz lesz Lyssából – mélázott csendben magában Eucer, miközben a kantinban ücsörgött és sört kortyolgatott. A nagykorúságnak egyik előnye, hogy bármit rendelhetett a hajó italkínálatából, és most már legálisan házasodhatott. Miközben a keserédes főzetet kortyolgatta, a nem rég örökbe kapott kristályon át az egyik pultos lányt bámulta. Az észrevette és odaszólt.

- Csináltatsz nekem egy diadémot belőle, Cer? -

- Az attól függ...

- Mitől?

Eucer a tenyerébe ejtette a követ.

- Attól, hogy mit kapok cserébe?

- Ne legyél szemtelen öcsi! – mondta Lyssa mérgesen, de azért mosolygott.

A fiú ismét a szeme elé emelte a kékes-fehér követ és rajta keresztül bámulta a kaleidoszkóp világot.

Ekkor kinyílt a kantin ajtaja és egy csapat munkás meg két technomanta lépett be rajta. A munkások azonnal a pulthoz mentek rendelni, a tekik pedig egy sarokasztalhoz telepedtek. Eucer nem különösebben törődött velük; a gondolataiba mélyedt.

Váratlanul úgy érezte, mintha figyelnék. Nem is tévedett. Az egyik technomanta, aki alig lehetett idősebb nála meredten bámulta. Eucer intett a fejével, hogy mit akar, mire az felállt, egyenesen az asztalához ment, és szemtelen módon, minden invitálás nélkül leült. Eucernek ideje sem volt felháborodni, máris egy kérdést szegeztek neki.

- EZT honnan szerezted?

- Na, hátrább az agarakkal...először is, ki vagy te?

- A nevem Kyp, de ez nem lényeges. A lényeges az, hogy EZT honnan szerezted?

- Nem mindegy?

- Nem.

A fiú érezte, hogy a legegyszerűbben úgy rázhatja le a kullancsát, hogy rövidre zár és elmondja az igazat.

- Örököltem. Nem rég haltak meg a szüleim, ők hagyták rám.

- Részvétem. – mondta Kyp

- Miért? Mi a nagy dolog egy ékkőben? – dobta vissza a labdát Eucer

- Abban semmi. Csakhogy barátom EZ nem egy ékkő!

Eucer kissé érdeklődőbbé vált. Komoly lelkesedést vélt kihallani a technomanta hangjából.

- Hanem mi?

- Ez barátom, ez berillium-trifoszfát kristály. Egy ereklye. Egy nagyon ősi technológia része, amelyet már egy jó ideje kutatok. Ez a kristály pedig a kulcsa lehet a kutatásaim sikerének.

Eucer megvonta a vállát és kortyolt a söréből.

- Na jó, de mire való?

Kyp körbenézett, mintha csak attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket, majd közelebb hajolt és így szól.

- Valamikor az ősidőkben az ilyen kristályokra képesek voltak emberek gondolatait, érzéseit, sőt az emlékeit is lemásolni. Ez egy mnemonikus kristály. De sajnos a Nagy Menekülés közben ez a technológia elveszett. Nincsenek pontos adatok róla, csak néhány hevenyészett feljegyzés alapján kezdtem egy leolvasót építeni hozzá, és már csak egy ilyen adathordozó hiányzott hozzá. Mennyiért adod el?

A fiú gyorsan eltette szem elől a követ.

- Eladni? Semennyiért. Családi örökség. Egy emlék...de...

- De?

- De esetleg szívesen kölcsönadom, hogy ha befejezed nekem a berendezést, és megnézzük, mi rejtőzik a kristályon!

Kyp, mint egy támadó kígyó, úgy csapta előre tenyerét, amely Eucer kezében csattant.

- Áll az alku. Megyek is, és nekiállok. Hogy is hívnak?

- Eucer Teward.

- Rendben Eucer Teward. Amint kész leszek, értesítelek.

Egy hónap múlva...

A szolgálatban eltöltött unalmas órák rutinja közben Eucer fejéből teljesen ki is ment Kyp, a megszállott fiatal technomanta. Éppen végzett az élelmiszerellátóban az egyik fehérjeszintetizátor programozásával, amikor a kabinja előtt egy alakot pillantott meg. Kyp volt az. Kezében egy nagyobbacska dobozt tartott.

- Hello Eucer Teward! – köszönt az érkezőnek

- Üdv...Kyp..- erőltette meg memóriáját. – Mi járatban?

- Azt hiszem elkészültem a berendezéssel. Jobb lenne, ha bemennénk. – mondta láthatóan feszülten.

Eucer kinyitotta a kabinja ajtaját, és gyorsan beléptek. Apró, egyszemélyes fülke volt, amilyen minden gyermektelen, egyedülállóé a hajón.

- Fényt.

A lámpák felizzottak.

- Idegesnek tűnsz. Csak nincs valami baj?

- Baj? Baj az nincs, legfeljebb csak annyi, hogy teljesen illegális, amit csináltam. Rendszerfeltörés, jogtalan adatmásolás...de nem untatlak vele. A lényeg, hogy készen van. – mondta, majd a dobozból elővett egy fejfedőszerűséget, amelyről kis kábelek lógtak, illetve egy nagyobb csatlakozó, amelybe láthatóan a követ kellett illeszteni. Eucer a kezébe vette a berendezést és kíváncsian forgatni kezdte.

- Hogy működik?

- Egyszerű. Csak beilleszted a követ, felveszed a fejedre, áram alá helyezed, és onnan minden automatikus.

A fiú bólintott, és elővette a fiókjából a kristályt, Kyp szörnyülködő pillantásának kíséretében, hogy egy ilyen ereklyét csak így tárol. Most már, hogy nagykorú volt, akár vissza is tehette volna a hajó széfjébe, de egyelőre nem volt kinek örökül hagyni, így inkább magánál tartotta. Úgysem sokan tudtak róla, hogy egyáltalán létezik. Sem a kristályról, sem róla.

Átadta a követ Kypnek, aki elhelyezte a foglalatban, majd megkérte, hogy üljön le kényelmesen, s aztán a fejére illesztette a sisakot. Ahogy áram alá helyezte, halk zümmögés kezdődött.

- Na?

- Még semmi...

A zümmögés erősödni kezdett, ahogy Kyp valamit állítgatott az egységen.

- Most?

- Semmi...csak...egy kicsit megfájdult a fejem ettől a zajtól. – válaszolt Eucer

- Akkor adok rá még egy kis...

A zümmögő hang váratlanul fülsiketítő sípolássá erősödött, és a szoba fényei pislákolni kezdtek, aztán mindkét lámpa szikraeső kíséretében kialudt. Sötét lett. Néhány pillanatig várni kell, amíg az automatika érzékeli a hibát és bekapcsolja a vöröses vészvilágítást. Hamarosan rőt fény árasztotta el a szobát.

- Jól vagy, Eucer? – fordult a fiú felé Kyp, de amint ránézett, megnyúlt az arca.

A fiú szemei kifordultak, a válla és a felsőteste rángatózott, a kezeivel a szék karfáját markolta és habos nyálpatakok bugyogtak ki a szájából, némi hányadékkal vegyítve.

Kypen a csodálkozás után a jeges rémület lett úrrá. Azonnal lekapcsolta a berendezést, és levette a sisakot Eucer fejéről. A kapkodásban az kristály hangosan koppanva esett a földre és gurult be a priccs alá. Amit lekerült a sisak, a fiú teste elernyed, és tehetetlenül hanyatlott le a szék mellé a padlóra.

Kyp soha többé nem ment vissza abba a kabinba, és ha kérdezték is, letagadta, hogy ismerné Eucert.

Három hónappal később...

- 23 fok, Mark 18! Gyorsan!

A kormányos igyekezett a lehető legszaporábban végrehajtani a kapitány és a navigáció utasításait. Régen nem látott már ilyen rémes helyet az űrben. A Prospector-18 beleszaladt egy összeomló szupernóva maradvány fekete lyukának vonzáskörzetébe, ahol olyan sűrű aszteroid tevékenységbe botlottak, hogy alig győzték kerülgetni a háznyi, sőt olykor kisbolygónyi köveket, amelye őrülten száguldottak utolsó útjukra a fekete lyuk eseményhorizontja felé.

- 2 fok Mark 40 a béta tengelyen! – jött az újabb utasítás.

A kormányos izzadt, de egy újabb törmeléket került el sikeresen. Ott húzott el a kitekintő ablak előtt alig pár száz méterrel.

- 11 fok, Mark -20, a del...BUMM!!!

A navigáció nem tudta átadni az utolsó információt, amikor egy hatalmas ütés rázta meg az egész Prospectort. Bár az elhárító pajzsok ugyan aktívak voltak, de még így is elérte a burkolatot a becsapódás. A találat szerencsétlenségükre kényes részen érte a hajót. A fő törzs, a lakórész és az energiaegység közti összekötőnél. A hajón mindenütt azonnal ingadozni kezdett az energiaellátás, a vezetékeik szikráztak, kiégtek, és piskálolt a fény. A vezérlőben pedig egyre több vörös jelzés villant fel. A kapitánynak csak egy választása volt. Az utolsó dobás.

- Köztes űrbe lépés a jelemre. Vészkoordináták! 5...4...3...2...1...-

A hajó ugrott. Utoljára.

Amint kitörtek a hiperűrből, a hajó szinte azonnal kettérepedt. A hajtóműblokk és az energiarendszer teljesen levált a törzsről és sodródni kezdett. Csak idő kérdése volt az elkerülhetetlen reaktorrobbanás, most, hogy a fúziós egység hűtése megszűnt.

Roldy Jenker kapitány a még működő belső hírközlőbe kiabált.

- A hajó kiürítését megkezdeni. Mindenki menjen a mentőhajókhoz! Ismétlem! Mindenki menjen a mentőhajókhoz!

A szirénák üvöltöttek, és a hídon szolgálatot teljesítő matrózok és tisztek is menekülőre fogták...de Roldy maradt. Ősi hajós szokás, hogy a kapitány marad utoljára, és ha halnia kell, akkor a hajójával hal.

A központi számítógép a megmaradt kapacitásával az egészségügyi blokknak is kiadta a parancsot, hogy a kriosztázisban lévő betegek kapszuláit is azonnal indítani kell. A kapszulák lekapcsolódtak a főrendszerről, önálló életre keltek, majd egy sínpályán az orvosi mentőhajóba csusszantak. Az egyik kabinban az öntudatlanul, mesterséges kómában tartott Eucer Tewarddal, akit a balul elsült kísérlet utáni napon talált meg a biztonsági személyzet, öntudatlan állapotban. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy az agytevékenysége alig mérhető, ezért kómásnak minősítették és egy hónapnyi változatlan állapot után kriosztázisba helyezték. Most ennek köszönhette az életét.

A mentőhajója ugyanis már messze járt, amikor a Prospector-18, vagy ami maradt belőle, a kapitánnyal a fedélzeten eltűnt egy termonukleáris robbanás felhőjében. A szerencsétlenséget azonban több mentőhajó is túlélte, és az automatika egy kis konvojba navigálta őket, aztán elindultak a távérzékelők szerinti legközelebbi, lakható bolygó felé. Az utazás nem tartott soká, mindössze egy hét múlva már landoltak is egy kellemes éghajlatú, apró bolygón. A gravitáció ugyan kisebb volt a normálisnál, a légkör egy kicsit ritkásabb, de még életre alkalmas mértékben. Sajnos a leszálláskor újabb két hajót vesztettek. A kilenc megmaradt hajó félkörben landolt egy fennsíkon, egy hatalmas völgykatlan szélén. Közel ezer túlélő hagyta el a mentőhajókat.

Az orvosi hajóban pedig megindult az újraélesztés. A kis kontrollképernyőn először szinte teljesen lapos jelek futottak végig, majd egyre kuszábbakká, erőteljesebbekké váltak. Amint az ajtó kinyílt és a kriogázok eltávoztak, egy szempár nyílt a sárga nap fényére. Eleinte hunyorgott, majd amint hozzászokott, nehézkesen ugyan, de kikászálódott a kabinból. Bizonytalan léptekkel indult el a plató széle felé, ahol a túlélők már egy ideiglenes tábort vertek. Voltak, akik pakoltak, mások csak ücsörögtek, beszélgettek, vagy a leszállóhajót javítgatták. A fiú óvatos léptekkel a legnagyobb sátor felé indult, ahonnan hangos szóváltás hallatszott.

- Nem és nem! Ez teljesen őrült ötlet. – csapkodta a kis asztalt egy középkorú, szakállas férfi. – A felderítők jelentették, hogy észak-keleti irányban megfelelő vegetációt és vizet találtak...

- ...és jó párat azokból az ellenséges, lebegő létformákból, amelyek már így is tucatnyi emberünk halálát okozták! Nem, Lacombe, eszemben sincs arra küldeni az embereket. Csakis egy választásunk van, délen a hegyvidék. Ott akár érclelőhelyeket is találhatunk és védett barlangokat...

- ...ahol pedig ki tudja milyen helyi szörnyetegek élnek. Szó sem lehet róla Perin! Amíg a fegyvereink hatásosak, addig inkább a lebegő lények!

- Akkor nincs mese... elválnak útjaink! – mondta Lacombe, és dühösen néztek egymásra egy hevenyészett légifotó felett.

- Egyikre sincs szükség. Önök mindketten tévednek.

A váratlan hang hallatán a két vezető egyszerre nézett fel a bejárat felé, ahol Eucer lépett be, még kissé bizonytalanul. A túlélők vezetői annyira megrökönyödtek, hogy felháborodni sem volt idejük, amint ez a suhanc beszemtelenkedett, és ilyen korholva szólt hozzájuk.

- Mégis, mit... – kezdett volna bele Perin, de Eucer megelőzte.

- Az nem számít, hogy ÉN mit képzelek. Az számít, hogy mindketten pusztulásba vezetnék a túlélőket.

Lacombe és Perin harcias dühe és magabiztossága egy csapásra elpárolgott, ahogy a fiú hangját hallgatták. A szemébe néztek és mintha minden gondolat darabjaira hullott volna a fejükben.

- Ki vagy te? – kérdezte végül szinte sokkból ébredve Lacombe

- A nevem... Első Yau... akarom mondani Eucer Teward. A Prospector 18 túlélője vagyok, és ha maguk, meg az emberek ennek a bolygónak a túlélői kívánnak lenni, akkor jobban teszik, ha RÁM hallgatnak. A plató oldalában van egy lejárat, ahol leereszkedhetünk a völgybe. Ott víz, élelem, és védettség vár ránk. Idefent, és a hegyekben a biztos halál.

Lacombe és Perin csak bólintottak. Mást nem is tehettek volna...

* A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy a Trillian-galaxis végülis nem pusztult el, hanem egész sok bolygó megmaradt. Nem feledjük azonban, hogy ez utólagos, történelmi perspektíva. Azok, akiknek elpusztult az otthonuk és a környezetükben lévő többi bolygó is, nem tudhatták a még dúló háború közben, hogy mi lesz a vége. Ők inkább elmenekültek, és később hozzájuk csatlakoztak azok, akik Pecca távozása után indultak új otthont keresni.