Exolon City főtere színültig megtelt érdeklődő emberekkel azon a hétfői napon. A király mindenkinek munkaszüneti napot rendelt el, csak a legfontosabb energiatermelő helyek üzemeltek, azok is leginkább automatikusan, technikusi felügyelet nélkül, hiszen még az olajos kezű szerelők is ott tolongtak valahol a téren, és várták, hogy Heper, az Exolon Prime narancsszínű napja a látóhatár mögé bukjon, hogy kellő sötétség legyen a nagy eseményhez.

Sokan az eget nézték, ki esőfelhőket lesve, nehogy elrontsa valami a felemelő estét, ki pedig másért. Mindenütt morajlás, fegyelmezett sustorgás, máshonnan halk zene, az árusok bódéi felől sült bárányhús és egyéb étkek ínycsiklandó illata szállt. A szürkület piszkos lepelként hullott a völgyben elterülő fővárosra - amely még inkább volt egy nagyobb község, alig harmincezer lakosával - ez még tovább fokozta a több százezernyi embertömeg feszült várakozását. Már nem kellett soká várakozniuk.

A főtér sarkaiban és oldalainál napokkal korábban felállított, hatalmas oszlopok tetején lévő fényforrások feléledtek és halvány ragyogással vonták be a teret, majd a hangszórókból felcsendült az ünnepélyes zene, a királyság fanfárja, amelyet legutóbb I. Yaulk király unokájának tizennyolcadik születésnapján hallhattak az alattvalók. A tömeg elcsendesedett. A régi teherhajóból átalakított "királyi palota" kapuja, amely a korábbi rakodótér kapujaként szolgált, lassan feltárult. Az oldalánál felsorakozott királyi testőrség egyenruhásai vigyázzállásba merevedtek. A reflektorok megvilágították a bejáratot, ahol a fénykörben megjelent a királyi család, az öreg I. Yaulk király, felesége, három lánya, és tizenkét unokája, élükön David-del, aki várhatóan örökölni fogja a trónt, II. Yaulk néven. Lassú léptekkel haladtak előre a rámpán, s ekkor felhangzott a tapsvihar. Az emberek szerették az öreg királyt, aki egész életét annak szentelte, hogy élhetővé tegye a bolygót a Végítélet Napjának túlélői számára, és hogy minél erősebbre kovácsolja a királyság befolyását az új galaxisban. Ez a nap is ennek az ünnepeként vonul majd be a történelembe. A királyi család lassan elért a térség közepére, ahol felállították a trónt - az öreg pilótaülést - és ahol a király várta vendégei érkezését. A térre a túloldalról bevezető közel tíz méter széles, szabadon hagyott út túlsó végén valami megélénkült. Ünnepi díszruhába öltözött alakok jelentek meg, akik lassú lépésben, már-már szinte lebegve haladtak el az éljenző tömeg előtt, akiket pillantásra sem méltattak. Tekintetük egyenesen a királyra szegeződött. Amíg úton voltak a trón elé, az intézők és az őrség egy titánból kovácsolt díszkardot hoztak elő, és elhelyezték egy emelvényen a király közelében.

A szótlan vendégek beértek a térre, majd szépen félkörben felsorakoztak az emelvény előtt. Az zene elhallgatott, az emberek elcsendesedtek, és egy rövid pillanatig csak a rovarok zizegését és a generátorok halk búgását lehetett hallani. A király felemelkedett a trónról, s két lépést tett előre, majd megszólalt.
- Drága alattvalóim, Exoloniak! - mondta ünnepélyes tónusban, és hangja elemi erővel visszhangzott a völgyben.
- Azért gyűltünk itt ma össze, azért hívtalak meg benneteket ide, hogy tanúi legyetek a nagy eseménynek, amely során a királyság történetében először adományozok lovagi címet egyszerre több hűbérbirtokom kormányzójának is.

Egy kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Itt állnak hát színünk előtt tizenheten. Nemes férfiak és nők, akik kiérdemelték az Exolon királyság lovagja címet. E cím, nem csak egy cím. E cím felelősség, becsület és talán teher is. De kedves teher, amelyet viseljetek mind büszkén. Nem akarom húzni az időt, hiszen vár bennünket a mulatság, ezért kérlek benneteket nemes urak és hölgyek, hogy egyesével járuljatok színem elé, ereszkedjetek fél térdre, hogy a király hatalmát szimbolizáló kard által, lovaggá legyetek.

A király ekkor oldalt nyúlt, keze a kard markolatára siklott, s felemelte a súlyos fegyvert a bársonypárnáról. A félkörben álló alakok jobb széléről az első férfi megindult, és a lépcsőn felhaladva megállt a király előtt, majd ahogy kérték, fél térdre ereszkedett. I. Yaulk király így szólt:
- Én, a Mindenség Urának hatalma és a Végítélet Napjának rám rótt terhe által, téged, Quint vazallus, az Exolon királyság lovagjává ütlek. Áldás legyen veled, és minden tetteddel.

Amint ezeket a szavakat kimondta, két kézzel, óvatosan meglendítette a kardot, és a térdelő férfi vállára helyezte.

A kard akadálytalanul átsiklott Quint lovag vállán, és a súlya miatt - hisz az öreg király reszketeg kezében már nem volt annyi erő - a lépcsőn koppant. Quint testén a kard zavarása miatt sercegő barázdák futottak végig.

Az összes lovaggá ütendő vendég - űrhajózás még nem lévén - csak hologramként volt jelen a ceremónián, amelyet a tér sarkaiban felállított kivetítők gerjesztettek...

Yaulk újabb szerzeménye, a múltkori után.