A Játékosok Vasárnapja sorozat harmadik része egy novellával felérő toborzó az Exolon Királyságba, I. Yaulk király tollából...

Mindig is érdekelt az ősi történelem. Ámulattal vegyes odaadással olvastam a háromezer évvel ezelőtti eseményekről, emberekről, vagy úgy általában az életről. Arról, amelyet még két galaxissal, és több millió fényévvel odébb éltek őseink, egyetlen aprócska bolygójukon. Hittem benne, hogy az ott és akkor egy egyszerűbb, szerethetőbb és nemesebb élet volt. Most is ez járt a fejemben, miközben a mosószerízű, reciklált, kávénak csúfolt, langyos löttyöt kortyolgattam az Exolon teherhajó pilótafülkéjében. A "Remény Karavánjában" az 1028. helyen repült a szállítóhajó, immáron 372 éve, amikor is távoli őseink fejvesztve menekültek el abból a galaxisból, amelyben az emberiség bölcsője ringott, és amelyet a gonosz Zandagort seregei teljesen lakhatatlanná tettek. Egy óriási roncsmezővé, amelyben az életnek szikrája sincsen. Mindenütt fagyott vagy forró kőbolygók, gázóriások és asztreoida övezetek, de semmi egyéb. Mindent, ami egy kicsit is zöld, életteli volt, generációkkal ezelőtt semmivé változtatta a hódító sereg. Sokat törtem a fejem rajta, hogy mi érdeke fűződhetett hozzá Zandagortnak? Mi haszna származott az egészből? Milyen célok, milyen vágyak vezették? Mert a tettei alapján semmi értelmes nem jutott eszembe, csak a féktelen pusztítás vágya.

Néhány piros fény villant az irányítópulton. Megpöccintettem a szükséges kapcsolókat, és állítottam a megfelelő tekerőgombokon, mire ismét minden zöld lett. Sajnos a hajóinkon egyre gyakoribbak lettek a hibák, hiszen őseink nem ilyen észveszejtően hosszú útra tervezték őket. Sok hajó a meghibásodások miatt maradt le, és veszett el örökre a galaxisok közti végtelen ürességben, sok pedig egyszerűen felrobbant, vagy egyéb módon semmisült meg. Néhányon fellázadt az aktuálisan ébren lévő legénység, néhányon pedig egyszerűen megőrültek az előttük tátongó semmi láttán, és vagy magukkal, vagy egymással végeztek. Viszont több ezer hajó még így is elért abba a fiatal, szomszédos galaxisba, amelynek "Új Tejútja" most itt ragyogott előttünk, és betöltötte a teljes látómezőt. Megérkeztünk hát, szólt a rádióüzenet, amely tudatta minden megmaradt bárka ébren lévő legénységével, hogy hamarosan elérjük a szétszóródási pontot, ahonnan a karaván minden hajója a tér különböző pontjai felé indul, hogy új hazát, lakható bolygókat keressen.

Tudtuk, hogy az út utolsó részében sem lesz mindenki sikeres. Ha a hajóink fele célba ér, már boldogok lehetünk, és az emberiség megmenekül. A vezetőink út közben is tanakodtak, hogy minden megmaradt hajó és legénysége egyetlen bolygón telepedjen-e le, vagy pedig mindenki keresse maga a boldogulást, de a végén arra jutottak, hogy az egyetlen bolygón való letelepedés hamarosan elégedetlenséget szülne, és egy újabb belső háborúval saját magunk sodornánk saját magunkat veszélybe. Sajnos az emberbe valahol mélyen kódolva van az ilyen esztelen viselkedés, ezen az eltelt évezredek sem tudtak változtatni. Így arra jutottak hát, hogy minden alvóhajót, melyeken egyenként több tízezer sztázisban fekvő ember tartózkodott, a maga útjára bocsátanak, és a szerencsére és kinek-kinek a saját istenére bízzák a sorsukat.

A kommunikációs rendszer halkan felcsipogott.

- Az Irányító hívja az 1028-as Exolon teherhajót.

Leakasztottam a mikrofont és lenyomtam a megfelelő gombot.

- Itt az 1028-as Exolon teherhajó. Mik az utasítások?

- Küldöm a leválás vektorát, és az ugrás koordinátáit.

- Rendben, várjuk.

Pár másodperc múlva a navigációs számítógép képernyőjén zöldes számok kezdtek vad iramban sorjázni. Kipillantottam a hajó ablakán, és felségesen csodás látványban volt részem. A karaván, amely eddig hármas libasorban repült, most egy hatalmas gömbbé rendeződött a térben. Mindenütt kisebb-nagyobb hajók a legkülönfélébb típusokból. Teherhajók, régi cirkálók, átalakított anyahajók, sőt még néhány ősi Nemezis, amely megúszta Zandagort pusztítását. Aztán megkezdődött. A hajók, sorban egymás után, fényes felvillanások közepette tűntek el a hipertérben, ki-ki a maga irányába. Az automata pilóta az Exolont is forgásra bírta több tengelye körül, majd hamarosan megállt, és az ugrásvezérlő számítógép képernyőjén megkezdődött a visszaszámlálás. Egy perc az ugrásig.

A hajó orra szinte egyenesen a Galaxis magja, az Új Tejút közepe felé irányult. A sűrű csillagvárosok ilyen messzeségből is vakító fénnyel ragyogtak. Fél perc.

Kiadtam a riadójelzést az ébren lévő karbantartóknak, és alaposan beszíjaztam magam a pilótaszékbe. Sosem szerettem az hiperugrás érzését, és már vártam hogy örökre megszabadulhassak tőle. Tizenöt másodperc.

- Mindenség Ura – kezdtem halk, de talán hasztalan imába – Add, hogy hajónk szerencsésen révbe érjen, add, hogy szerencsésen elérjük célunkat, és megleljük boldogságunkat.

Amint az utolsó szavak is elhagyták ajkaimat, a tér eltorzult előttünk, és ugrottunk...

HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB...

- Figyelem! Mindenki kösse be magát! Belépünk a légkörbe.

Alig ejtettem ki e szavakat, odakintről már hallhatóvá vált, ahogy a bolygó ritkás felső légkörének kósza molekulái nekiütköznek a hajó pajzsának, majd felizzanak. A pilótafülke ablakának szélén is vöröses-narancssárga lángnyelvek tűntek fel, ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk vad iramban. Az egész Exolon borzalmasan rázkódott, mint ha szét akarna esni. Reméltem, hogy még egy kicsit kitart.

A lángnyelveket hamarosan szürkés-sárgás felhőgomolyok váltották fel, majd kövér esőcseppek csapódtak az ablakhoz.

- Nem túl szép napot választottunk a leszálláshoz – gondoltam, miközben igyekeztem egyenesben tartani a hajót és fél szemmel az altiméter számait figyeltem. Még 3000 méter.

Bal kézzel bekapcsoltam a fékezőhajtóműveket, mire majdnem előreestem, csak az erős szíjak tartottak meg a pilótaszékben, viszont bizonyosan gyönyörű kékes véraláfutásokat vájtak a vállamba. A száguldás hamarosan repüléssé szelídült, majd 1000 méteren lebegésben állapodott meg. Az eső is elállt és kisütött a narancsszín nap, amely olyan csodát hozott létre szemem előtt, amelyre már szinte gyerekkorom óta nem is emlékeztem. Egy hatalmas szivárvány karolta át előttem a horizontot. Könnyek szöktek a szemembe. Szerencsére egyedül voltam az irányítóban, így senki nem láthatta elérzékenyülésem.

Lassan, az alsó kamerák képét figyelve csökkentettem az AG hajtóművek tartóerejét, és így a hatalmas teherbárka szelíden ereszkedni kezdett. Néhány perc múlva a leszállólábak elérték a talajt, majd némi rázkódás után megállapodtunk. Lent voltunk. Lent, az új otthonunk talaján, s már csak arra vágytunk, hogy belélegezhessük friss, nem újrahasznosított oxigénnel telített levegőjét....

HÁROM HÉT MÚLVA

Az utolsó kétszáz alvó is felébredt. Elégedetten dobtam le a rongyot, amelybe olajos kezemet töröltem, miután elpakoltam a szerszámaimat. Sajnos nekünk is voltak veszteségeink. Az egész Delta-2 szekció leszakadt a főrendszerről az utolsó ugrásnál, így az ott fekvő 1000 alvó sajnos nem érte meg, hogy elérjük a narancsszín nap második bolygóját, ahol szerencsénkre minden feltétel adott volt az élethez. A bolygón csak kezdetleges növény és állatvilág honolt, nagyjából olyan összetételben, amilyen az egykori ősi Földön lehetett a perm időszakban. A légkör is ennek megfelelően alakult, kissé ritkásabb oxigénnel, és több egyéb gázzal, de az ember számára egy kis akklimatizáció után már lélegezhető volt. Viszont elég büdös.

A nyitott rakodórámpa széléhez érve eltakartam a szemem a vakító nap elől, majd szétnéztem a magasból. Odalent már pezsgett az élet. A leszállóhely közelében egy ideiglenes konténer- és Alfo-sátorvárost építettek fel a túlélők. Mindenütt emberek tettek-vettek, és kis elektromos szállítójárművek mozgolódtak mindenfelé. A közeli dombháton éppen az első szélerőműveket állították fel.

Mivel hívtak, jómagam a központi épület felé vettem az irányt, ahol a városka első, ideiglenes vezető testülete székelt. Az a megtiszteltetés ért, hogy én, mint az a pilóta, aki elvezette az emberinket új otthonukba, én lehettem a bolygó első kormányzója. Bár nem számítottam ilyesmire, mégis volt időm az út során elgondolkodni azon, hogyan is képzelném el az ideális társadalmat, amely később uralma alá hajthatja az egész bolygót.

Átvágtam hát a nyüzsgő embertömegen, útközben megszorongattam jó pár kezet, és meglapogattam jó néhány vállat, mire a három emeletes konténerházhoz értem. Felszaladtam a lépcsőn és benyitottam a "tanácsterembe". Az általam választott bizalmasok már ott ültek mind. Barátságosan intettem feléjük, majd az üresen álló székembe huppantam, s nagyot fújtatva kieresztettem a levegőt.

- Sikerült döntésre jutnod, Yaulk? – kérdezte Tyel, a technikus, aki a készletekért felelt.

- Igen. – válaszoltam egyenesen. – Sokat törtem a fejem, hogy honnan kellene kezdenünk. Mi az, amire most szüksége van az embereknek, ami a legjobban szolgálja a pillanatnyi érdekeinket, és mint tudjátok, nagy tisztelője vagyok az ősi, földi történelemnek, ezért...

Egy kis hatásszünetet tartottam. Érezni lehetett, ahogy a várakozás elakasztja a lélegzeteket.

...ezennel kikiáltom... - kinéztem a terem ablakán. Az első, ami a szemembe ötlött, a régi szállítóhajónk lassanként alkatrészeire csupaszított váza, és a felső rész, amelyen még kormosan, kopottan, de ott virított vörös festékkel a hajó neve: EXOLON.

-... I. Yaulk néven, az Exolon Királyságot!

A csend továbbra is megülte a termet.

Ellenállásra számítottam, de csak néma, tiszteletteljes főhajtásokat kaptam. Ekkor már tudtam, az emberiség új lehetőséget kapott, hogy kiköszörülje csorbáit, és én lehetek az, aki a kezükbe adom ehhez a lehetőséget.