Rég volt már Zanda-novella. Most Zoárd Arcas örvendeztet meg mindenkit egy remek írással és meglepő elméletével Zharg'al Tanítványairól...

Vannak, akik szerint naiv vagyok. Naiv, mert mindent elhiszek, amit a vezetőink mondanak. Vakon követem az utasításokat, és fanatikusként harcolok egy olyan világért, ami már több évszázada elmúlt. Olyan eszmékért, amik már a saját szövetségünk számára sem jelentenek túl sokat. Naiv, mert azt hittem, a gyermekem számára biztosítani tudjuk majd az oly nagyon várt biztonságot.

Erre tessék! Itt állunk két technikailag fejlett bolygóval, az összemberi flották kilencvenkilenc százalékával. Azt hitték, az erőszakkal összefogott birodalmak százai majd meg tudják állítani a Gonoszt. Nagy szónoklatok emberek milliárdjai előtt, a vezetők személyi kultuszai, agymosás a ránk váró dicsőségről és végső győzelemről...

Közben a háttér mozgolódik. Sunyi, alávaló csótányok, akik bármit megtennének, hogy mentsék a hitvány életüket. Titkos alku a Sötét Herceg hitszegőnek tűnő főtisztjével. Mindig ugyanaz a történet, immár jópár éve. Az eredmény sem változik, "dicső" vezetőink sorra hullanak el a kapzsiságuk és gyávaságuk miatt.

Most sincs ez másképp. Egy újabb hadúr vetette elénk a mézes madzagját. A jól ismert szöveg, miszerint készek nyíltan mellénk állni a Gonosz Herceg elleni háborúban. A hírszerzés alapján tény, hogy szerte a galaxisban harcoló katonák arról számolnak be, látni vélik, amint idegen pusztít idegent. De egy kis áldozat még náluk is belefér a keretbe. Akárcsak előtte a többi idegen hadvezér esetében. A pláne az benne, hogy csaknem az összes emberi vezető bedől neki. Még jó, hogy nem mindenki.

És még én vagyok naiv...

* * *

Pokolian fülledt a levegő, talán hamarosan ránk szakad az ég is. Ráadásul a buja növényzet csak úgy ontja magából a nedvességet. Huszonhét fok, de úgy érzem, mintha negyven lenne. Legszívesebben megszabadulnék az összes ruhámtól. Születésemtől fogva meleg klímán élek, de a száz százalékos páratartalom kikészít. Minden tagomról szakad a víz. Rémes. Már azon morfondíroztam, megmártózok a tóban. Itt ülök a partján, ki tudja mióta, de csak most gondoltam a fürdésre.

A kommlinkem jelzésére félresöpörtem a gondolataimat. Ennyit a felfrissülésről.

- Ki az? - kérdeztem bizonytalanul, miután sikerült álcáznom a csatornát. Majd megnyugtató hang szólalt meg a túloldalon.

- Oguz vagyok. Gyors leszek, mert azt hiszem, észrevett az egyik hajó, legalábbis felénk tart.

- Ebben a nagy tömegben kiszúrtak? Na mindegy, mondd gyorsan!

- Elfogtuk az egyik nemezisre érkezett adást, eszerint az idegen kb húsz perc múlva éri el a bolygót, és azonnal le is száll a felszínre. Max huszonöt perced van.

- Vettem, visszamegyek a helyre, maradjatok pályán.

- Oké, sok szerencsét!

- Kösz, kiszálltam!

Gondolataim segítségével bontottam a vonalat, és csak reménykedhetek, hogy nem vettek észre.

Kissé elkószáltam a helyemtől, tudtam, hogy az idegen bejelenti érkezését. De most futás vissza. Rohadt dzsungel, ebben szaladni kész életveszély. Már harmadszor botlok meg. Igyekszem a lehető leghalkabban haladni, de a buja aljnövényzet zizeg és susog, ahogy végigcaplatok az ösvényen. Néha reccsen egy-egy földön heverő faág, mikor rálépek. Ilyenkor megmoccannak a közelemben lévő bokrok, kis termetű fák. A vadállatok észrevettek, és sietve távoznak a közelemből.

Pár perc alatt vissza is értem.

Gyorsan beugrok a torony felvonójába, és megnyomom az irányítóközpont gombját. Sokat nem adtam volna egy teleportért, de ebben a primitív irányítótoronyban csak lift és lépcső van. A kopott panelen eltűnnek a gombokat jelző holografikus ábrák, helyette megjelenik egy visszaszámláló, ami megmondja, mennyi idő múlva érjük el a kívánt emeletet.

Így is hamar fent vagyok. Óvatosan az ablak elé hasalok, a puskám mögé. Oguz találta ezt a helyet. Tökéletes a feladat végrehajtására. Egyetlen probléma a távolság. Több, mint négy kilométerre van a helytől. A leszállóhelyek csupán két-két és fél kilométerre vannak, de sajnos egyik pályát sem látni túl jól innen. Az új irányítóközpont és a felszíni sólyák kitakarják őket, legalábbis ebből az irányból. De a városba vezető mágnesvasút állomása tökéletesen látszik innen.

Durván hét perc még...

* * *

Azt hiszem, sosem fogom megkedvelni ezeket a nedves bolygókat. Most már biztos, hogy esni fog, egyre sötétebbek a felhők. Talán végre felfrissülhetek, mert így majdhogynem képtelenség koncentrálni.

És ez a hatalmas dzsungel... Innen fentről még szédítőbb látványt nyújt. A végeláthatatlan zöldség még az edzett űrhajósokat is kikészítheti. Félreértés ne essen, szeretem a növényeket, de nem az ilyen sűrű erdőket. Túl tömény ez nekem. Mindig is hatalmas, nyílt pusztákon volt a házunk, de ez a bezártság nyomasztó. Mégis olyan furcsa, biztonságot áraszt. Oltalmaz, pedig nem is a hazám. A hatalmas fák elrejtik a tornyot, amiben várom a megfelelő pillanatot. Segítenek. Néha egy-egy nyálkás rovar mászik el mellettem. Mit sem törödve velem tovább kúszik a mögöttem lévő fal felé. Aztán eltűnik egy nyílásban, ami két acéllemez illesztése helyén van.

Még van négy percem. Körbetekintek az irányítóteremben, immár sokadszorra. Elkallódott, primitív eszközök, kopott falak, kitört ablakok, használhatatlan számítógépek. Talán az űrkorszak hajnalán használhatták az épületet, azóta itt hagyták, vagy inkább itt felejtették. Nem egy növényi inda kúszott már be, és talált magának kiváló kapaszkodási lehetőséget az évek folyamán. A természet lassan felemészti ezt a helyet is.

Ellenőrzöm a puskát. A talpa tökéletesen rögzítve van, a tárban nyolc darab bórkarbid szilánk sorakozik katonás rendben. Belenézek a távcsőbe. A számítógép már kiszámolta a szükséges korrigálásokat, amiket eszközölnöm kell a hatalmas távolság miatt. Szerencsére ezek az értékek nem túl nagyok, a lövedék nagy sebessége sokban hozzájárul a pontos találathoz. Az esetleges eső sem fog sok vizet zavarni, a szilánk repülés közben igen nagy hűmérsékletre hevül fel, így még mielőtt elérnék az esőcseppek, elpárolognak.

A puskáról Gézits parancsnok jut eszembe. Anno az egyik csapata szerzett be néhány különleges katonai eszközt. A társaimmal megnéztük ezeket, és jó párat el is vittünk magunkkal a partizán akcióink segítésére. Mindez három éve, amióta a fiam meghalt. Azóta nincs normális életem. Sosem gondoltam volna, hogy félkatonai egységekben fogom megkeseríteni az idegenek és utált embertársaink életét. Földönfutóként ez a legjobb elfoglaltság, de meghalni nem fogok a nagy vezetők kedvéért. Behódolni pedig végképp nem.

Pokolian meleg van, muszáj levetnem a mellényt és az alatta lévő termopulóvert. Így már csak egy vékony, szintetikus anyagú rövidujjú takarja a felsőtestem, mégis ömlik rólam a víz. Még két perc van a leszállásig. A levegő illata hirtelen megváltozik. Furcsa, nem igazán tudom hová tenni. Kissé édeskés jellegű, de frissnek tűnik. Hasonló volt a levegő otthon is egy kis délutáni zuhé alatt, csak a sok homok és a kevés virágos növény miatt nem volt benne semmilyen adalékillat.

A kezemem hideg nedvességet érzek. Aztán a puska csövén is meglátok néhány kósza vízcseppet. Végre elered az eső. Talán lejjebb megy a hőméséklet pár fokkal. Már most érzem, hogy hűvösebb van, mégis úgy fest, nem nagyon akar jobban esni. Őszintén szólva jobban örülnék egy kiadós zápornak, mert egyrészt még úgysem láttam igazi, nagy esőt, másrészt biztosan jól esett volna. De mindegy, ez is megteszi. A fő, hogy kicsit könnyebb összpontosítani.

* * *

Mennydörgésszerű ricsajra figyelek fel.

Már beállítottam a puskát az állomásra, a szükséges korrigálások után pedig a célkereszt kissé elmozdult eredeti helyéről. A technikai résszel minden a legnagyobb rendben. Jó pár ember vár az idegen hadúrra. Sokat felismerek közülük, hála a sok évnyi diplomáciai kapcsolatnak. Hiába, ha valaki egy magas rangú tisztviselő felesége, kénytelen megismerni a vele egyenrangúakat. Legelőször Epimenidész tűnik fel. Mellkasig érő, gondozott szakálla és magas, pökhendi alakja messziről kitűnik a tömegből. Aztán Péter. Fiatal, de elszánt, mégis egymaga képviseli a Dél Csillagát. Itt van még egyik új barátunk is, James A. Wal. Bizonytalanul áll néhány Gaia-s egyenruhát viselő katona és egy idősödő, de határozott tekintetű ember között. Ő biztosan Balaxy.

A palazöld színű, elől kéttörzsű hajó lassan leszáll a platformra. Érzem, hogy egyre feljebb megy a pulzusom. A távcső optikáján állítok kicsit. Ráközelítek a hajóra, de semmi érdemlegeset nem látok. Fene a sok épületbe... Visszatérek a fogadóbizottságra. Van itt egy ember. Magas, erőteljes vonalú állkapoccsal, tar koponyával. Félelmetes alak, még sohasem láttam, aminek jelen esetben kimondottan örülök. Viszont érdekel, kicsoda is. A díszegyenruháján lévő címerpajzs aranysárga színű, hold és nap motívomokkal tarkítva. Exolonos. Az adatbázisból hamar megtudom, kicsoda. Deus. Itt van két jó barát is: Maecenas királyi, de nem hivalkodó öltözete és Corran Horn egyszerű, katonás egyenruhája nem túl feltűnő, mégis jelzésértékű, kivel van dolguk az idegeneknek. Ajem Marcell szintén egyszerű, viszont kitüntetésekkel teletűzdelt kékesszürke egyenruhában áll Hetrobika - Rév kormányzója - és testőrcsapata mögött. A két "dicső" hadvezér - Exe és Bagoly - nincs jelen. Remélhetőleg az idegen flottákat aprítják éppen. Vagy csupán sejtenek valamit. A főméltóságokon kívül nagyjából két-háromszáz testőr és katona van az állomáson és környékén, állig felfegyverezve...

Elmondhatatlanul jó érzés ez a kis zápor. Teljesen fel tudtam frissülni. Annyira esik csak, hogy hűtsön kicsit, de a látásban egyáltalán nem zavar. Még utoljára ellenőrzöm a puskát: rögzítés rendben, tár tele, irányzék tökéletes, távcső rendesen működik. Pár pillanat, és láthatóvá válik a célpont. Minden ember balra fordul. Néhányuk arcán döbbenet, másokon a meglepetés világos jelei mutatkoznak. Deus és Ajem Marcell a lehető legfásabb ábrázatukat hozták ide. Csak úgy sugárzik róluk az önbizalom.

A töltényt betöltöm a puskacsőbe. A torkomban érzem a szívem. Hihetetlenül izgulok. Annyira sikerül visszafognom magam, hogy ne remegjek. Ezen a fél percen sok múlhat. Már látom az idegenek árnyékait. Fura, szögletes alakot vesznek fel a kikötő acélburkolatán. Vajon így is nézhetnek ki, vagy ami valószínűbb, felszíni szkafandert viselnek? Bírják az oxigén-nitrogén dús levegőt, vagy muszáj nekik saját keveréket hozni? Temérdek kérdés, amit szélsebesen kisöprök az agyamból, amikor megpillantom az első idegent. Lassan sétál mellette egy másik fajtabéli. Aztán még három követi. És nincsenek megkülönböztetve egymástól.

- Francba, nem olyan idióta, mint hittem. Aztán lehet, hogy ő nincs is itt, csak a henteseit küldte el...

Ismét takarítást végzek a fejemen belül. A hírszerzésünk biztos volt benne, hogy ő jön el. Ráadásul a távérzékelők szerint nincs is más a hajójukon, illetve csupán egy hajóval jöttek, hogy elkerüljék a feltűnést. Itt van valamelyik páncél mögött. Tényleg nem bírhatják az itteni levegőt, mindegyiken nehéznek és ellenállónak tűnő védőöltözet van. Hála az égnek, a bórkarbid lőszer minden bizonnyal át fogja ütni. De gyorsnak kell lennem, pokoli gyorsnak. Ötöt kell eltalálnom néhány másodperc alatt.

Hibának nincs helye.

* * *

Mária Országa...

Egy gyermek kacagása...

Hűséges férj...

Szerető család...

Az otthon...

Elmondhatatlanul hiányzik.

Semmim sem maradt, csak a bosszú. És most itt az alkalom, megmenthetek néhány jó embert, és egy aljas idegen főtiszttel kevesebb lesz. Behunyom a bal szemem, ujjam a ravasznak feszül. Testem összeforr a puskával.

Durr!

A bórkarbid szilánk átlőtte a középen haladó idegen páncélját, majd a túloldalon távozott. Egy pillanat erejéig a többi ledermed.

Durr! Durr!

Két másik esett össze, miközben sárgás gél szivárog lassan a találat helyén. A maradék kettő szétszóródik, a főméltóságok pedig testőreik védőgyűrűjében sebesen behúzódnak az állomás épületébe. Néhány főtiszt - Marcell vagy éppen Péter - fegyvert rántva húzódnak fedezékbe, és keresik a támadót.

- Nem rátok vadászok!

A negyedik idegen is az emberekkel tart. Lassan ráhúzom a szálkeresztet.

Durr!

Futtában kaptam el, és még legalább három métert csúszik az acélpadlón. Az automata mechanika sebesen betölti a következő lőszert. A megmaradt idegen az egyik lelőttet vonszolja. A nehéz öltözékhez és a társának súlyához képest meglepően gyors. De nem eléggé.

Durr!

Fröcsög a sárga anyag testének felső harmadából. Lassan ez is összeesik.

Az első és utolsó idegen halála között nem telt el huszonhétnél több másodperc. Kissé hátrább kúszok, miközben a puskát kiemelem az ablakból. A hátamra fordulok. Letörlöm a homlokomon felgyülemlett izzadságot és csapadékvizet. A kommlink csippan egyet, de nem veszem fel, helyette elküldöm a megállapodás szerinti szignált.

Zharg'al Tanítványai, jó szórakozást a pokolban!