Rég írt már Yaulk, és sajnos könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó története. Ha csak más néven, egy másik galaxisban nem folytatja egyszer...

Az öregember magányosan üldögélt a teherhajó pilótafülkéjében. Májfoltos, reszketeg kezét a pilótaszék karfáján nyugtatta, és az ablak túloldalán tomboló hóvihart bámulta. A hópelyhek, mint eszeveszett üstökösök csapódtak neki a többrétegű plasztüvegnek és deformálódtak laposra. Az automatika kis idő múlva tisztára söpörte az ablakot, hogy a félhomályban üldögélő ember tovább csodálhassa a természet vad tombolását, és tovább elmélkedhessen múlton és jelenen...

Emlékképek kúsztak hályogtól fátyolos szemei elé...

Látta, amint egykoron, eonokkal ezelőtt kilépett a teherhajó rakteréből, hogy először szippantsa be annak a kellemes éghajlatú bolygónak édes levegőjét, amely egy narancsszínű nap második pályáján keringett. Mi volt a neve? Már a memóriája sem a régi. Megkopott. Fakó. De talán nem is fontos. Fontos, hogy a pillanat, amit akkor érzett, még élénken élt benne. Alig néhány hét múlva olyan fordulatot vett sorsa, amely egy óriási kör mentén egyenesen ide vezetett, erre a nevesincs bolygóra, ennek a teherhajónak a pilótaszékébe.

Mikor is volt mindez? Már az idejét sem tudta. Lehet vagy ezerkétszáz földi esztendeje... vagy talán több is? Végtére is nem lényeges. Ami fontos, hogy korszakokkal ezelőtt volt. Az idő hatalmas folyamán ezalatt birodalmak emelkedtek fel és tűntek el. Némelyik nyomtalanul, másik súlyos sebhelyeket hagyva a Galaxis orcáján.

Egyszer rég egy ember azt mondta az öregnek, hogy a Mindenség Urát, aki az élet adományozója és maga a halál is egyben, kicselezni ugyan lehet, de teljesen becsapni nem. Ez az ember akkor nem is sejtette, hogy az Univerzum mekkora igazsága hagyta el ajkait azon a napon. Mikor is volt ez? Akkoriban kezdhette meg végtelennek tűnő utazását a korszakokon át. Ő ezt az utat választotta. Mások inkább a hideg technológiát. Volt, aki a szellemét zárta a gépbe, mint... hogy is hívták... óh, igen... Amorphin Deus. Volt olyan, aki félig gépi, félig biológiai egységekkel cserélte és frissítette a testét, mint Epimenidész, akit jelenleg akár hívhatnánk XVI. Epimenidész Béta 2-nek is, ha az "alkatrészeit" vesszük alapul.

Igen. Azon a napon kezdődött igazán minden. Akkor nyílott ki számára az Univerzum. Ekkorra már egy kisebb csillagbirodalmat irányított, néhány hűséges és néhány kevésbé hűséges nemessel a háta mögött, de nagyobbra vágyott. Mindig is meg volt győződve arról, hogy az út, amelyet követ helyes, és ebben a meggyőződésében, néhány korábbi megállapodás értelmében mások is megerősítették. Egyesek számára ő és királysága lett a Galaxis "ölelő karja". Persze mások biztosan halálos szorításnak érezték ezt. Lelkük rajta. Az öregember lelkiismerete tiszta volt e tekintetben, és így készült meghozni élete megmaradt nagy döntéseit.

A terjeszkedés éveiben sokat utazott, sok helyen megfordult, sok esemény elő vagy hátterében az ő befolyását érzékelhették, vagy sejthették. Olykor helyesen, de sok esetben tévesen. Az évek során élvezettel figyelte, ahogy olyan elméleteket gyártottak a személyéről, tetteiről vagy terveiről, amelyek soha nem voltak valóságosak, soha nem voltak az övéi, nem azonosult velük. Mindig is mosolygott, ahogy egyesek félelme a félelemtől micsoda visszatartó erő tud lenni abban, hogy kiteljesedjenek.

Így röpültek el az évezredek, mígnem egy olyan hatalmas birodalom élén találta magát, amely keresztül-kasul behálózta az Univerzumot. Oly nagy volt, mind kiterjedésben, mind egyéb jellemzőiben, hogy egyedül tovább nem volt kormányozható. Ekkor döntött úgy, hogy a legmegbízhatóbbnak gondolt nemesekből felállít egy tanácsot, amely a nevében, a szellemiségével átitatva kormányozza majd ezt a hatalmas entitást. Részben igaza lett, s bevált az elgondolás, de részben nem. A külső erők paranoid irigysége egyre magasabbra emelkedett, és a belső bizalmatlanság is kezdte felütni a fejét. Egyre többször születtek olyan döntések, a szövetségesei által, amelyek meghozatalából kihagyták, és amelyek nem érintették előnyösen birodalmát. Egyre több elvtelen kompromisszumot kellett meghoznia annak érdekében, hogy korábbi ígéreteit megtartsa. Ez sajnos sok nemesnek nem igazán tetszett, és pár száz évvel ezelőtt nem csak a királyság testén, de a szövetségesek közt is erőteljes érdekellentétek kezdtek kikristályosodni. Sajnos az öreg - aki akkor éppen fiatal volt - már saját legfőbb szövetségesével, Epimenidésszel (akkor még csak XV. Alfa 2 néven) sem kezdett egyetérteni.

Néhány álmatlan éjszakát... hmm... vagy volt az tán pár kósza évtized is? Ki tudja... nos, szóval ezen időket elmélkedéssel töltötte, és a háborús jelentések garmadájának súlya alatt, belső árulásoktól terhelten, terrorista merényletektől fenyegetetten arra jutott, hogy megfontolja egyik szövetséges vezértársa bölcsességét, és megteszi azt, amit kell. A népe érdekében félreáll, hogy személye - amely mágneséként vonzotta a Galaxis aljanépeinek tetteit és véleményét - ne legyen akadály, és ne legyen fenyegetettség miatta.

Aláírt néhány utolsó szerződést, majd mikor már az egykori szövetségesek hajóiból hullottak a bombák a királyság főbolygójára, az Exolon Prime-ra, néhány legfontosabb holmiját összerakva, a nagy exodus és a csaták káoszát kihasználva egy névtelen bolygóra utazott, senkinek el nem árulva hollétét, ahol úgy döntött, hogy eléli végtelennek tűnő élete utolsó napjait, amik még adattak neki. A híradásokat figyelve tudta, hogy a kegyetlen Zandagort seregei, akik az előző Galaxisból is elüldözték őket, hamarosan ide is elérnek, és óriási csatározások várhatóak. Csak remélni tudta, hogy a halála gyors és fájdalommentes lesz.

Amint így elmélkedett, kinyílt a pilótafülke ajtaja, és hűséges androidja, Alef lépett be rajta. Kezében egy bonyolult berendezés, amely egy furcsa, pneumatikus injekciós fecskendőben végződött. A másik kezében pedig valami apró dolgot tartott.

Az öreg megnyomott egy gombot a karfán, mire a szék megfordult.

- Felség! Meghoztam, amit kért. - mondta kellemesre modulált hangján.

- Mondtam már, hogy ne szólíts többé így, Alef. Elég lesz az uram is... Kérlek, add ide a berendezést.

Az android készségesen átnyújtotta a szerkezetet az öregnek, aki azon lendülettel a falhoz is vágta azt. Mindenfelé üvegcserepek és fémdarabok záporoztak. Ha képes lett volna, az android most megdöbbent arckifejezést vágott volna.

- Most add ide a hajszálat - szólt a gazdája.

Ismét engedelmeskedett.

Yaulk király... vagy ahogy most már, királyság nélkül csak magára gondolt, Yaulk Dran egy darabig forgatta a kezében az egyetlen megmaradt hajszálat. Vizsgálgatta.

Ha nagyon akarna, még nyerhetne vagy nyolcvan évet, de a kérdés, hogy volna-e értelme? Döntött. A ruhája egyik zsebébe nyúlt, és egy apró szerkezetet vett elő. Megnyomott rajta egy gombot, mire apró lángcsóva villant a tetején. A királysága, ahogyan egy "hajszálból" született, most a tűz által pusztul el. Ahogyan a valóságban is. Amilyen a fent, olyan a lent is.

A hajszál sercegve égett végig és kellemetlen szagot hagyott maga után, amit a légcserélők hamar eltüntettek.

- Elmehetsz, Alef. Hagyj magamra. - mondta az öreg, majd visszafordult, hogy tovább gyönyörködjön a galaktikus hóviharban.

A kör bezárult.