Onyx is beállt a Zanda-írók sorába, amint ezt a lenti novella bizonyítja. (Megjegyzés: az adolj nem elírás, hanem Xpolyak "tájszólása".)

Meleg nyári reggel köszöntött Gemeron székesfőváros lakóira. Az ég kristálytiszta volt, szellő csak néha-néha hozott enyhülést és friss levegőt a házak közé a szomszédos erdőkből. Gemeron a Kristályváros nevű bolygó fővárosa, lakossága évről évre drasztikusan növekszik, hála a társadalom kiegyensúlyozott és egészséges fizikai valamint szellemi kondíciójának. Ez utóbbihoz jelentősen hozzájárult az az építési technológia, amit a menekülés hosszú évszázadai alatt fejlesztettek ki tudósok generációi. A technológia talán a birodalom legféltettebb titka, amit soha senkinek nem ad ki. Lényege, hogy egyszerű kristályokat képesek tetszőleges méretűre, alakúra és szerkezetűre növeszteni néhány hét leforgása alatt.

A bolygó épületeit kizárólag ilyen kristályokból hozzák létre, melyek így nem csak szemet gyönyörködtetőek, de szerves részét is képezik a környezetnek.

Adam Stone éppen a gondolatait próbálta meg összeszedni, mikor az ébresztőórája fülsüketítő visítással adta tudtára, hogy reggel hat óra van. Az első pár perc úgy indult, mint minden más reggel, felült az ágya szélén és mereven bámult maga elé, hogy minden egyes agysejtje átváltson éber üzemmódba. Késő éjjel ért haza, és az előző napi megerőltetett munka miatt iszonyatosan fáradt volt, nehezen kapcsolt be minden tudatos funkciója. Hirtelen rossz érzés lett úrrá rajta, de az eredetét nem tudta meghatározni. Lassan emelte fel fejét a smaragdzöld plafonra, ahol a napfény varázslatos fényjátékot hozott létre a falakban. Onnan tekintete az ablakra és a mögötte elterülő parkra tévedt. Az emberek előszeretettel keresték fel ezt a város szívében épített parkot. Kismamák játszottak itt gyermekeikkel, egyetemisták beszéltek meg ide találkozókat, sokszor még üzletemberek is itt találkoztak az üzletfeleikkel. Igazi nagyvárosi park volt ez, leszámítva a levegő és talajszennyezettséget.

Adam lassan felállt és elindult a fürdőszoba irányába, hogy megbirkózzon egy újabb hosszú nappal.

A szokásos reggeli rutin cselekvések után el is indult a Központi Távérzékelési Hivatal Nagy Hatótávolságú Érzékelők Főosztályára. Már tíz éve dolgozott itt radaros beosztásban, aminek a hivatalos neve Érzékelő kezelő volt, de a munkahelyi szleng csak radarosnak gúnyolta. Egész nap a képernyőt kellett bámulniuk, és a legkisebb gyanús jelet is rögzíteni, kivizsgálni, majd továbbítani. A többi alkalmazott nem is tudhatta, hogy milyen unalmas egész nap azt a rohadt képernyőt bámulni, a sok beazonosított repülő objektumot figyelemmel követni, éppen ezért is voltak ők kiközösítve a munkahelyi csapatból, mert mindenki más azt hitte, hogy egész nap a lábukat lógatják, és még csak el sem fáradnak.

Minden nap ugyanazt az útvonalat járta meg Adam, oda sem kellett figyelnie merre viszi a lába. A buszmegálló felé menet szokás szerint útba ejtette Joe bódéját, ahol hot dogot és narancslevet vásárolt. Messziről már látta a buszmegállót, mikor a rossz érzése egyre erősebb lett, már-már az őrületbe kergetve. Aztán villámcsapásként érte a felismerés, hogy miért dolgozott immár hetek óta gőzerővel az egész Hivatal, sokszor éjszakába nyúlóan. A körülötte lévő emberek furcsán néztek rá, ahogyan szobormerev testtartással áll a park közepén. A következő pillanatban minden kezében lévő dolgot eldobott, és fejvesztve kezdett rohanni a buszmegállóba. Lélek szakadtában észre sem vette, hogy az öregeken és fiatalokon buldózerként nyomakszik át. Ahogy felugrott a buszra, a háta mögött fémes csapódást hallott, amint az ajtók becsukódtak, pillanatokon múlott csak, hogy nem állt a két ajtó között.

- Menjen már! Gázt neki!!! – ordította a sofőr képébe.

- Vegye lejjebb a hangerőt jóember, mert az előző lendülettel le is szállíthatom! – vágott vissza a sofőr.

Adam nem szólt semmit sem, csak türelmetlenül toporgott, hogy elinduljanak végre. A röpke fél órás utazás egy örökkévalóságig tartott a radaros számára. A Hivatal előtt tette le a busz, de szinte a csukott ajtókon keresztül esett ki az utcára.

Az épületbe érve ugyanolyan rohanás és fejetlenség fogadta, amivel ő is végig viharzott a városon. Majd a főnöke rohant bele az arcába.

- Adam Stone Érzékelő kezelő munkatárs! – üvöltötte – Maga meg hogy képzeli, hogy ezen a napon öt percet késik??? Haza sem kellett volna mennie, amikor ekkora a tét! – tette hozzá vöröslő fejjel.

- Elnézését kérem, uram! – hebegte Adam – a busz volt túl lassú.

- Szóval a busz volt lassú. Majd ezt mondja Zandagort felderítő egységeinek is, akik három óra múlva lépnek ki a hipertérből a bolygó körüli űrben? Azonnal jelentkezzen a helyén!

Adam-nek ideje sem maradt reagálni, mert a főnöke máris viharzott tovább.

Zandagort felderítőit már hetekkel ezelőtt kiszúrta egy nagy hatótávolságú érzékelő, az egész Köztársaság szenátusa tudott róla, de a bolygók lakosságának nem mondták meg. Nem akartak pánikot kelteni, főleg úgy nem, hogy az sem volt biztos addigra, elkészülnek az első Nemezis típusú hadihajók.

Hosszú-hosszú napokat töltöttek a bolygók tudósai és hivatalai, hogy pontosan meghatározhassák a kilépés helyét, és kellően nagy koordinált sereget be tudjanak vetni.

A felderítő flotta Zeusz típusú idegen hajókból állt, a Nemezisek pedig még nem voltak megépítve, így a határtalan pánik nagyon is jogos volt az emberek részéről.

A Hivatal vezetőjének irodájában egy apró piros LED villant fel, és éles sivító hangjelzéssel adta mindenki tudtára, hogy fontos hívás érkezett. Az irodában a hivatalvezetőn kívül az összes fő- és alosztályvezető is jelen volt, az utolsó meetinget tartották az érkezés előtt.

A hívás az űrből érkezett, de nem ide, hanem az Uralkodói Negyed Központi Csarnokába. Azonban a védelmi teendők miatt ide irányították át a hívást, amely a fejléc szerint Xpolyak Szenátortól érkezett.

Némi értetlenség után végül is fogadták a hívást.

- Xpolyak Szenátor vagyok, a flottámmal bolygó körüli pályára álltam, de a szerviz robotokat le kell tennem a felszínen. Kapcsolja nekem Onyx Admirálist azonnal.

- Sajnálattal kell tájékoztatnom Szenátor úr, hogy az Admirális jelenleg nem tartózkodik a bolygón. Kics_ee Jedi Lovaggal folytat tárgyalásokat a kutatások és Nemezis gyárak építésének felgyorsítása ügyében.

- Ne akadályozzanak engem, azért érkezett a flottám, hogy kivegyem a részem a Köztársaság védelmében. Hely kell a robotoknak az ütközet erejéig, hova szálljanak le?

- Máris átküldjük a koordinátákat Szenátor úr! Kapcsolat vége!

Ezzel elsötétült a képernyő.

Hova szállnak majd le a robotok uram? – érdeklődött a logisztikai osztály vezetője.

- A déli kontinensen van egy hatalmas sivatag, ott jó helyük lesz, az a terület teljességgel lakatlan és hasznosítatlan, küldjék át a Szenátornak a koordinátákat. Ja, és azonnal küldjenek nekem egy jelentés a most érkezett flotta összetételéről. Most menjen mindenki a dolgára.

A meeting véget ért és a Hivatalvezető az ujjait tördelve sétált az ablakhoz, hogy eszébe vésse a várost, amely néhány órán belül talán nem is fog létezni többé. Percekig bámult kifelé az ablakon, mikor több ezer apró fénypontra lett figyelmes. A fénypontok egységesen a déli kontinens felé vették az irányt.

- Fuhhhh... - fújta ki a levegőt – Már azt hittem, hogy korábban érkeztek meg a támadók.

Az asztalon lévő monitoron megjelenő apró boríték jelezte, hogy megérkezett a kért jelentés.

Izgatottan nyitotta meg a fájlt, de a döbbenettől a vér is meghűlt benne. Csupán két szó állt benne: Három csatahajó!

- Három csatahajó? Ez megőrült! Ez neki flotta?! – ordította tehetetlenségében, hogy a folyosók is zengtek bele.

A Hivatalra néma gyász borult, most már biztosak voltak benne, hogy elérkezett számukra a vég. A hátralévő percek villámgyorsan teltek el, de azok, akik tudtak a támadásról, szinte észre sem vették hogyan repül az idő.

A következő dolog, amire felfigyeltek, az az érzékelők vad vijjogása és villogása volt. Egymás után jelentek meg az képernyőkön a közepes méretű azonosítatlan pontok. Mindegyik pont egy-egy Zeuszt jelzett, melyek a bolygó körüli űrben léptek ki a hipertérből. Eleinte még csak percenként 1-2 darab, majd egyre sűrűbben, mígnem végül tucatjával jelentek meg a hajók. Órákig tartott, mire az összes támadó hajó megérkezett. Ezután néhány percig halott némaság borult a bolygórendszerre.

Az egyik parancsnoki Zeusz hajó fedélzetén egy képernyő kezdett villogni, jelezvén, hogy üzenet érkezett. Az idegenek bekapcsolták a fordítógépet, hogy felvehessék az emberek könyörgését, mielőtt megsemmisítik őket.

- Xpolyak Szenátor vagyok, a Galaktikus Köztársaság szenátusának tagja. Adoljátok nekem a flottátok felét, vagy az azzal egyenértékű nyersanyag mennyiséget, különben meghaltok mind!

Az adás ezzel véget is ért. Az idegenek percekig tanakodtak, hogy a fordítógép romlott volna el, vagy csak az emberek esze ment el időközben. A képernyő újra villogni kezdett az újabb üzenet miatt.

- Mi lesz már, adoljatok nekem hajókat vagy nyersanyagot! Nem mondom még egyszer.

Az adás ismét véget ért, de ezúttal nem haboztak az idegenek. Néhány tucat Zeusz tüzet nyitott a három csatahajóra, és szinte azonnal porrá is robbantották őket. Csak egy apró komp távolodott a roncsoktól a bolygó felszíne felé maximális sebességgel.

Tíz percig semmi sem történt azon kívül, hogy a komp elveszett a bolygó legnagyobb sivatagának takarásában. Aztán hirtelen a bolygó és a támadó flotta között egy hipertérablak nyílt meg, és egy elképzelhetetlenül nagy hajó lépett ki az űrbe.

Az idegenek kissé meglepődve vették tudomásul, hogy érkezésük nem meglepetés többé. Alaposan végigmérték a hajót, és megakadt szemük a felségjelzésen. A fordítógépek nem boldogultak jelentéssel bíró szöveggé alakítani a szemmel láthatóan két részre tagozódó írást. Így arra a következtetésre jutottak, hogy biztosan az egyik istenük neve lehet az. Az idegen parancsnokok egyszerre adták ki a tűzparancsot, mire plazmalövedékek milliói száguldottak a hajó felé.

Pár tíz méterrel a hajótesttől azonban mindegyik erőtérbe ütközött és megsemmisült. A hajó a folyamatos sortűz ellenére sértetlen maradt. A parancsnoki hídon mindenki lélegzet visszafojtva várta a beérkező adatokat, amik hamarosan özönleni kezdtek.

- Összesített jelentést kérek most azonnal, és ajánlom, hogy jó hírek legyenek! – jelentette ki a Sith Lord.

- Igenis uram! – vágta rá a tiszt.

Darth Maul nagyúrnak jelentem, a hajónk sértetlen, a pajzsok kitartanak! – szólalt meg egy másik tiszt a központi irányító gép mellől.

- Helyes, nagyon helyes. – jegyezte meg a nagyúr és vérfagyasztó kacaj futott végig a hajó minden folyosóján.

A személyzet minden tagjában leírhatatlan félelem lett úrrá parancsnokuk kacajától, ami olyan hirtelen múlt el, ahogyan jött.

- Tűz!!! – adta ki a parancsot Darth Maul a Hello Kitty nevű Nemezis osztályú hadihajó fedélzetén.

A Zeuszokra záporozó müonok és plazmák néhány perc leforgása alatt iszonyatos pusztítást vittek véghez. Tíz perc múlva a korábbi támadó idegen hajók helyén csak törmelék felhő lebegett, a hatalmas emberi győzelem hírvivőjeként.

A Hello Kitty fedélzetén üdvrivalgás tört ki, és ünnepelni kezdtek, miközben a felszínre sugározták az ütközet és győzelem dicsőséges képeit.

Az üzenet éppen csak átért, mikor a bolygó felszínéről több ezer apró hajónak látszó tárgy emelkedett és tartott a törmelékfelhő felé, egy aprócska komp vezetésével.

A még élő távközlési csatornák egy harsány kacagástól eltorzult hangot közvetítettek a Köztársaság minden szegletébe:

- Megmondtam, hogy így is, úgy is adolni fogtok nekem!