Alvers első novellája, régmúlt és új eseményekről...

- Hát újra vízválasztóhoz értünk.

A tágas, kör alakú teremben sűrű félhomály uralkodott. Fali paneleken zöld, sárga és kék ledek villogtak ütemesen. A terem egyik falát egy hatalmas panorámaablak alkotta, melyen túl csak a gigantikus semmi terült el. A világűr kósza csillagai halványan pislákoltak, gyenge fényük kísérteties, holdvilágszerű fénybe burkolta az üvegen kifelé néző férfi arcát.

Az ablaknál álló férfi magas volt. Teste erőteljes. Kemény, határozott vonásain az örök túlélők daca tükröződött. Az emberek azt hihették volna, ezt az arcot gránitból faragták, és a mögötte megbúvó lélek is legalább ilyen kérlelhetetlen. Csak a szeme cáfolt rá erre. Csillogó, eleven, zöld szemében kortalan derű csillogott, bármiről beszélt, és bármi foglalkoztatta. Olyan derű és magabiztosság, amely pozíciójához segítette, és amely még a legrosszabb időkben is megnyugvással töltötte el a körülötte tartózkodókat.

Csak nézte, nézte a körötte rajzó csillagokat. A gondolatai még azokon is túl kalandoztak. A múlt láthatatlan tájait fürkészte. Nyugodtan, a háta mögött összekulcsolt kezekkel elmélkedett. A szemeiben soha el nem hullatott könnyek csillogtak. Vannak emberek, akik sohasem engedhetik meg maguknak a sírást.

Újra látta maga előtt az Óvilág zöld réteit, a távoli hegyek hófödte csúcsait. Hallotta a roppant, kék óceánok hangját, amint a hullámok megtörnek a parti sziklákon. Rejtelmes, határtalan, mély erdőkben járt ismét. A szellő virágillatot hozott. A tiszta, megtervezett nagyvárosok fehér, üveg-fém felhőkarcolói között barangolt ismét. Az égen megannyi légkocsi szabályos sorokba terelve. Ahogy a vérvörös alkony alászállt a városokra, megelevenedtek az éjszaka fényei, megteltek a barátságos éttermek és kávézók, bárok és pubok.

Aztán ott volt Amy.

Amy, kis dundi testével, kerek, egészségtől kicsattanó apró arcával. Rakoncátlan, szőke tincseibe bele-belekapott a szellő. Falatnyi kezeiben kék labdát tartott. Azt gurította ide-oda, miközben kacagott, kacagott, jókedvre derítve a felnőtteket. Kacagott, csak a gyermekekre jellemző gondtalan nevetéssel, úgy, mintha nem létezne a világban sem árulás, sem gonosz, sem pusztítás. Olyan gyermek volt ő, kinek szemeiben és arcában az angyalok köszöntek vissza.

Egyszer minden álom véget ér, és dicsőségében még a Menny sem lehet örök.

Azon szerencsétlenek közé tartozott, akik megélték a Második Exodust. Ott volt egy kiöregedett, ócska kereskedelmi bárkán, a riadt tömegben, hogy az első sorból nézhesse végig a bukást. A hajó az utolsók között volt, melyeknek az Óvilágról sikerült felszállniuk, mielőtt az idegen bombázók kilőtték a bolygóra taktikai atomtölteteiket.

A hadüzenet nélküli, váratlan támadás készületlenül érte a Kolóniákat. A világűr feketeségét hiperugrások narancs- és vérvörös fénye szaggatta szét. A hipertér sebein át milliárdnyi, követhetetlen gyorsasággal mozgó, apró hajó rajzott ki. Az embereket gonosz, szemtelen moszkítókra emlékeztette. És a nyomukban – ott járt az eleven Halál.

A Hordozók alkották az idegen támadó erő magvát. Akkorák voltak, mint egy-egy bolygó, hasukban százezerszám hordozták az ellenséges gépeket. Ó, és igen – az atomtölteteket. A Második Exodus után azt beszélték, hogy volt, amelyik négy-ötszáz atombombát is kilőtt a védtelenül hagyott világokra, mielőtt az annihilátorok bevégezték volna a munkát. Csak a Kolóniákon negyvenmilliárd ember pusztult el, az egész Világegyetemben pedig megszámlálhatatlanul sokan.

Mielőtt az ócska bárka vak ugrást hajtott volna végre a világűr feltérképezetlen, ismeretlen pontjára, még látta, amint az Óvilág felett irtózatos csata dúlt. A kormány az utolsó pillanatban itt összpontosította a teljes Kolóniai Flottát. Persze tudták, hogy esélyük sincs a győzelemre, de a végsőkig, utolsó katonáig tartó harc időt hagyott a civileknek, hogy elmenekülhessenek, és némi vigaszt mindazoknak, akiknek meghalt valakijük. Az emlékek elől azonban a dögök elpusztításának gondolata nem nyújtott menekvést.

Végignézte, amint a Nemezis-osztályba tartozó Agamemnón, számtalan idegen találattól lángolva és szaggatva, belerohan egy Hordozóba, melyből záporozott a bolygó felszínére a halál. Fehér lángvirágok – atomrobbanások - lobbantak az Óvilág felszínén, dühöngő, pusztító szeleket támasztva, felkorbácsolva a dühödt óceánokat. A fiatal világ utolsó perceiben vulkánok törtek ki, elmozdultak a tektonikus lemezek, összeomlottak a kontinensek, porrá omlottak a dicső bércek. A Héra – szintén Nemezis-osztályú romboló – az utolsó töltetig lőtt, aztán keresztbefordult az Óvilág és az ostromló hajók között, hogy a háta mögül elővillanó civil hajókat saját testével védje a találatoktól. Pusztulásának ragyogó fénye arcokon folyó könnyeken csillogott.

Valaki hozott magával a fedélzetre egy hordozható rádiót. Azt hallgatták. Előbb sírtak és jajveszékeltek, de ahogy közeledett a vég, néma, fojtó csend borult a fedélezeten összezsúfolt, reményüket vesztett emberekre. Csak nézték a pusztulást, de volt, aki azon is túl látott már, és hallgatták az adást. A Flotta az utolsó órákban kódolás nélkül, széles sávon forgalmazott, hogy az üzeneteket egészen biztosan megkapja minden, még létező katonai egység.

A katonák nem féltek. Nem volt pánik. Szilárdan, biztosan meneteltek a halálba, akár a Flotta hajóin, akár a szárazföldi csapatoknál szolgáltak. Tudták, hogy nem a maguk, hanem mások életéért harcolnak és pusztulnak el. Egyetlen jajszó, egyetlen ima, egyetlen könyörgés sem hallatszott. A tisztek, tábornokok az utolsó pillanatig a helyükön maradtak, és irányították az ellenállást. Valahol a lelkük mélyén, túl a tudatos lét határain, tudták, hogy ezért születtek. És nem féltek. Megnyugodtak. Egy ember egész életen át űzi, hajszolja a kérdést, hogy vajon mi értelme van a létnek? Ők meglelték az értelmet, és már nem maradtak kérdéseik.

Emlékezett rá, hogy sokáig nem gondolkodott. Egy sarokba húzódott. Nem törődött cafatokban lógó ruhájával, véres horzsolásaival, a szeme feletti mély sebből csorgó meleg vérrel. Akkor szerezte, amikor az összeomló Űrkikötő egy fémgerendája leütötte. Valaki megfogta a hónaljánál fogva, és az Ízisz fedélzetére hurcolta. Csak később tudta meg, hogy egy tengerészgyalogos volt az. A tengerészgyalogos a bolygón maradt, és nem élte túl.

A véres kábulatból ocsúdva a civil flotta maradéka egy előre meghatározott ponton gyülekezett. Addigra az egésznek vége volt már. Nem létezett már a Flotta, az Óvilág, sem a Kolóniák. Elvesztettek mindent, ami embernek számít. Otthont, családot, barátokat, munkát. Próbált sírni. Próbálta felidézni a lánya arcát. Gyászolni. De nem ment. Csak abban reménykedett, hogy Amy és az anyja hamar, fájdalom nélkül haltak meg. Talán nem láttak mást, csak egy villanást, mielőtt létük szikráját kioltotta egy atomrobbanás.

Azután a mondat, ami egyfajta hipnotikus transzba taszította, dróton mozgatott bábuvá tette, aki maga sem tudja, mit és miért csinál:

- Itt a kolóniai kormányzat hivatalos automatikus adása. Minden életben maradt kolóniai miniszter és tisztviselő cselekedjen a Narancs Dosszié szerint.

Ezt követően:

- Tanácsos úr... úgy tűnik, Ön a legmagasabb rangú életben maradt politikai tisztviselő a Kolóniákon.

És aztán:

- Várjuk a parancsait, Elnök Úr.

Még később:

- Emelje fel a jobb kezét, és ismételje utánam.

A mondatok, melyek örökre megváltoztatták az életét.

- Én, Victor Alvers... esküszöm és fogadom... hogy elfoglalom Kobol Tizenkét Kolóniájának Elnöki Hivatalát... megvédem és védelmezem a Tizenkét Kolónia egységét... minden egyes porcikámmal.

Igen, a történelemnek vannak vízválasztói.

Felcsipogott a jobb kézfejére helyezett aprócska adó-vevő készülék. Bal mutatóujjával finoman megérintette és a szájához emelte.

- Itt az Elnök.

A statikus zörejeken és némi sistergésen ismerős, dallamos férfihang tört át.

- Elnök Úr, a futárhajó megérkezett.

- A nyolcas hangárban dokkoljon. A nagykövetet, kérem, kísérjék az irodámba. A király hírvivőjét is.

- Igen, uram. - az adás megszakadt.

Egy rövid pillanatig elnézte még a csillagokat. A szeme előtt egy Skorpió-osztályú vadászgép tömzsi teste húzott el lassú méltósággal. A flotta körüli állandó őrjárat tagja volt. Négyszáz évnyi tétlen mélyálom, és az új világ meglelése után az volt az első parancsa, hogy a kolóniai kormányzat sohasem tartózkodhat huzamosabb ideig egy helyen, megelőzendő, hogy egy esetleges háború vagy támadás esetén a döntésképes személyek cselekvésképtelenné váljanak vagy meghaljanak. Így jött létre az Elnöki Flotta, amely külön szegmensét képezte az Új Kolóniai Flottának. Jelenleg tíz rombolóból és száz skorpióból állt. A helyzetét két óránként frissített, véletlenszerű ugrópontok alapján változtatta a kolóniai felségűrön belül. Magán az Újvilágon – melyet az Óvilág neve után Aerelonnak kereszteltek el – az Elnök, a Vezérkar és a kabinet miniszterei az év 365 napjából – standard galaktikus idő szerint – mindössze negyven, maximum ötven napot tartózkodott, természetesen ezt sem előre meghatározott, rendszeres idő szerint. Soha, senki nem tudta, hogy az Elnök merre jár, de mindenki tudta, hogy valahol ott van. Ez a rendszer eddig még mindig bevált, és biztonságtudatot kölcsönzött a Kolóniák polgárainak.

Az Elnök a terem duracél ajtajához sétált, és beütötte személyi kódját. Ez a terem csak és kizárólag az ő szórakoztatását szolgálta, illetőleg azokét, akiket ő maga engedett be ide. Ez volt a menedéke, ha a gondok túlságosan elborítanák. Elég volt pár órát itt nyugalomban és csendben töltenie, hogy energikus és friss legyen ismét. Persze, fizikai kondíciójának megőrzését nagyban segítette a fiatalító génterápia, az emberiség tudósainak legújabb találmánya. Ennek ellenére nem kívánt harminc évesnek kinézni. Ragaszkodott ősz halántékához, és a finom szarkalábakhoz a szeme körül, mert ezek tekintélyt kölcsönöztek a megjelenésének. Egyébként is, csak az Istenek halhatatlanok. A halhatatlanságot kísérteni bűn, és ő különben sem akart örökké élni. Az orvosai szerint, hacsak nem esik át drasztikus génterápián, folyamatos kezelések mellett is még harminc évig élhet. Standard földi idő szerint – legalábbis az ébren, és nem a mélyálomban töltött idejét tekintve – százhatvanöt éves volt.

Miközben visszazárta maga mögött az ajtót, felkuncogott a gondolatra, hogy az utóbbi időben megerősödött ellenzéke valószínűleg a fejéhez kap, ha kiadatja a várható élettartamáról szóló sajtóközleményt, melyet egyébként szóvívői már fogalmaztak is. Alvers Elnök nem szerette a zsarnokságot, de vaskézzel kormányzott. Gyűlölte a fegyvereket, de ha kellett, a köz érdekében alkalmazta őket. Végtére is, nem lehet kobakokat simogatva új világokat építeni.

Nyugodtan sétált végig a széles folyosókon, amelyeken egyenruhás katonák, szürke overallt hordó technikusok és műszerészek, a kiszolgáló személyzet egyéb tagjai jártak-keltek. A katonák tisztelegtek, a civilek hangosan köszöntek. Az Elnök elégedetten tapasztalta, hogy nyoma sincs rajtuk nyugtalanságnak. Pedig az otthonról érkezett legfrissebb jelentések aggasztóak voltak. Az ellenséges hadiflotta két támadó szárnya a hipertérben egyesült, majd megtámadta az Aerelon körül összevont Új Kolóniai Flottát. Kétszeres túlerejük nem kecsegtetett semmi jóval, de az ő oldalukon ott volt a bolygó védelmi rácsa és a felszínre telepített űrvédelmi ágyúk. A csata még tartott. Az Aerelon elleni támadást a Virgon nyílt bolygóvá nyilvánítása előzte meg, és az ellenségben volt annyi tisztesség és civilizáltság, hogy ezt tiszteletben is tartotta.

Az Elnöki Hivatal előtt két talpig felfegyverzett tengerészgyalogos posztolt. A parancs szerint csak az Elnök által felhatalmazott személyeket engedhették be. Szemük villanása jelezte csak, hogy felismerték az Elnököt, de mozdulatlanok maradtak. Alvers betáplálta a minden nap változó, személyes elektronikus kódját, átesett a retina- és ujjlenyomat-ellenőrzésen, majd a súlyos, kétszárnyú duracél ajtó lassan kitárult, és ő beléphetett az Elnöki Hivatal helyiségeibe.

Az előcsarnokban tüstént csatlakozott hozzá Enrico Morales, személyes testőre, aki mindig, mindenhová követte, mint az árnyék, kivéve, ha az Elnök másképp nem rendelkezett, mint például, amikor elvonult elmélkedni. Nem volt beszédes, sem pedig túl értelmes fickó, de harminc év alatt négy merényletet akadályozott meg az Elnök ellen, ebből kétszer a saját testével fogta fel a lövést. Az Elnök egyetlen biccentéssel üdvözölte. Morales nem reagált.

A hivatalnokok nem zavarták az Elnököt, amint elhaladt a modern irodák, állomáshelyek előtt. Mindenki csendben tette a dolgát. A Kommunikációs Részleg felől rádióadások duruzsolása hallatszott. A Pénzügyminisztérium előtt, mely a promenádon kapott helyet, két államtitkár beszélgetett halkan, időnként le-letekintve az elhaladó Elnökükre.

Az elnöki iroda hatalmas, fekete üveg íróasztala előtt három férfi várakozott állva, a kényelmes székek ellenére. Az iroda nélkülözött mindenféle díszítést, cicomát és cikornyát. Egyenes, szilárd vonalvezetése, sötét színei tiszteletet parancsolóak voltak. Az íróasztal felett a Tizenkét Kolónia gigantikus, vörös fémből kovácsolt Pecsétje, a kitárt szárnyú sas.

Az egyik férfi George Hewitt, az Elnöki Hivatal szóvívője volt, aki szintén harminc éve képezte részét az elnöki csapatnak. Sima, tiszta beszéde, egyenessége sokak szívét megnyerte. Hízásnak indult, kerek képű, fekete hajú, barna szemű férfi volt, homlokán mindig izzadtság gyöngyözött.

A másik férfi az Elnök mondhatni jó ismerőse volt. Gilroy herceg, I. Yaulk király, az Exolon Királyság nagykövete az elmúlt tíz esztendőben. Gilroy vékony, szikár, magabiztos férfi volt, az Elnököt mindig egy törhetetlen pengére emlékeztette. Megjelenése nélkülözött mindenféle bájt, ajkán sosem volt mosoly, de döntései mindig jók és átgondoltak voltak. Kifogástalan, fekete öltönyt hordott, a legutóbbi kolóniai divat szerintit. Megjelenésével is az irányukban igyekezett tiszteletet mutatni, és az Elnök jól tudta, értékelte ezt.

Hewitt enyhe meghajlással üdvözölte, Gilroy szertartásos exoloni módon: körkörös mozdulattal megérintette előbb mellkasát, majd fejét, végül kezét az Elnök felé nyújtotta. Ezen gesztus jelentése: "szívem és lelkem tiszta és a tiéd".

- Elnök Úr... - mondta a nagykövet a vendégre mutatva. - Hadd mutassam be Raven Gaven grófot, Őfelsége, I. Yaulk király megbízottját.

A vendéggel kolóniai módra üdvözölték egymást: kezet fogtak. Gaven exoloni divat szerint öltözködött: kissé bő, lágy esésű, pasztellszínű kelmék, félrefésült haj, higgadtan csillogó, számító szemek. Kézfején kommunikátor, kezében fekete borítású, csillogó felületű papírmappa.

Az Elnök íróasztala mögé sétált és a székekre mutatott. Ő maga állva maradt.

- Kérem, uraim, foglaljanak helyet. Parancsolnak valami frissítőt?

A vendégek nemet intettek és helyet foglaltak. Az Elnök és Hewitt állva maradtak. Az elnöki szóvívő kissé hátrébb, a sarokba húzódott, onnan követte nyomon a fejleményeket.

- Őfelsége kívánsága, hogy tolmácsoljam őszinte sajnálatát a Virgon eleste kapcsán – kezdte Gaven gróf, finom kézmozdulatokkal követve szavait. - Ugyanakkor elismerését fejezi ki az anyabolygójuk védelme során tanúsított professzionalitás és bátorság láttán.

- Őfelsége mindig jó barátunk volt és pártfogónk a bajban. A Kolóniák népe nem felejti el, hogy az ellenséges Világegyetemben egyedül rá számíthattunk szükség idején – mondta az Elnök.

Gaven felmutatta a mappát.

- Íme, Elnök Úr, a Szerződés. Kérésének megfelelően jogászaink előkészítették.

Az Elnök elvette az íróasztal szélére helyezett mappát. Leült, és beleolvasott.

- Hmmm... tehát ha jól értem a szavaikat, nagykövet és megbízott urak, akkor a maguk királysága egyfajta konföderáció.

Gaven bólintott.

- Az Önök fogalmai szerint igen. A tagországok, melyek önkéntes alapon vállaják a belépést, vállalják a közös gazdasági szerepvállalást, Őfelsége, a Király fennhatóságát, ezért cserébe a Királyi Flotta és a többi tag védelmét élvezik.

Az Elnök megnyomott az asztalán egy gombot, mire az ajtó kitárult, és egy hivatalnok sietett be a külső irodából. Serényen átvette a mappát, és legalább olyan gyorsan távozott. Az egész nem tartott tovább fél percnél.

- Remélem megértik, hogy az anyagot előbb a magam jogászaival át kívánom nézetni. A Csatlakozás számunkra... hmmm... sok problémát felvet. Ezek egyike... belpolitikai jellegű.

- A jogászai annyi időt kapnak, amennyit akarnak, Elnök Úr. Ami a belpolitikai kérdéseket illeti, Őfelsége kezdetektől fogva úgy kívánta, hogy abban a tagok saját döntéseik szerint rendelkezzenek. A Király nem kíván beleavatkozni egyik tagország belpolitikájába sem, de örömmel küld tanácsadókat mindenki mellé, aki erre igényt formál.

Az Elnök bólintott, majd felállt.

- Uraim, az idő sürget. Anyabolygónk ostrom alatt áll. Polgáraink, katonáink ezrével halnak meg ebben a pillanatban is. Még ha a túlerő ellenére meg is nyerjük a csatát, a döntést nem halogathatjuk tovább.

- Az Akadémia csapatai – szólalt meg most először a nagykövet komoran – olyanok, akár a Galaxisra telepedő fojtogató árnyék. Előbb vagy utóbb, de fel kell vennünk a küzdelmet velük. Mi azonban senkivel sem kívánunk konfliktusokat. Az exoloni békés nép. Inkább barátokat szeret szerezni, mint ellenségeket.

Az Elnök mosolygott.

- Igen, és hamarosan valószínűleg egy baráttal több lesz.

- Úgy legyen, Elnök Úr. Vagy, ahogy Önök mondják: mindannyian így szólunk.

Miután a vendégek távoztak, az Elnök még sokáig ült szótlanul az íróasztala mellett. Közben folyamatosan érkeztek a jelentések az Aerelon felett dúló csata állásáról. A külső irodákból a hivatalnokok rendszeres időközönként érkeztek a papírlapokra nyomtatott jelentésekkel. Az Elnök elolvasta, majd szabályos halomba rendezve félretette őket. Szóvívője a sarokban úgy állt, mint egy árnyék, és némán figyelte.

Hosszú idő múltán az Elnök megszólalt:

- Hozzák ide.

Hewitt bólintott, és már ott sem volt. Pár perc múlva az íróasztal sarkából a levegőbe repült egy holokivetítő által generált hívójel. Alvers Elnök fogadta a hívást, és az asztal lapja felett egy tábornok képe jelent meg. Az adás minősége rossz volt, de tisztán lehetett érteni minden szót.

- Uram, az ellenség támadó hajóit megsemmisítettük. A Z-század az utolsó pillanatban csatlakozott a harchoz, és ez eldöntötte a csatát.

Az Elnök bólintott, de elégedettség helyett aggodalom tükröződött az arcán.

- Áldozatok, veszteségek?

- A halottainkat még számoljuk. Hatvankét hajónk semmisült meg, ez egészen biztosan háromezer-ötszáz katonát jelent. És uram... a jelentések szerint az elszórt bombázásokban a bolygó hírközlő, energiafejlesztő berendezései kárt szenvedtek. A kijavításuk legkevesebb három napba fog telni, ezalatt az Aerelon el lesz vágva a külvilágtól. Szerencsére a civil áldozatok száma minimális, mindenkit időben az óvóhelyekre vezényeltünk. A lakosság ünnepel. Épp tűzijátékot tartanak...

Az Elnök elmosolyodott.

- Hadd ünnepeljenek. Megvan az okuk rá... tábornok, kérem közölje a Vezérkarral, hogy a Csatlakozási Szerződést kézhez kaptam, jogászaink már tanulmányozzák.

A tábornok furcsa fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

- Elnök Úr, ha szabadna még egyszer kifejtenem a véleményemet...

- Nem, nem szabad – vágott közbe az Elnök határozottan. - A múlt héten a teljes Vezérkar elég határozottan közölte a véleményét. Továbbra sincs más választásunk, és ha valamely tisztünknek nem tetszik a Királyság fennhatósága, én nem állok az útjába, szabadon lemondhat.

- Erről természetesen szó sincs, Elnök Úr. Mindössze...

- A jelentését tudomásul vettem, tábornok. Alvers kilép.

Ezzel bontotta a vonalat.

Nem telt bele sok idő, és a külső irodából jelezték, hogy Hewitt bebocsátást kér. Az Elnök engedélyezte. A súlyos ajtón Hewitt egy bilincsbe vert kezű, overallt viselő férfival együtt lépett be. Egy tengerészgyalogos kísérte őket, arcán a fogvatartó szenvtelenségével. Az ajtóban mindhárman megálltak. Alvers Elnök felállt.

- Kérem, vegye le a bilincseit.

A tengerészgyalogos engedelmeskedett, és a súlyos fémbilincsek lekerültek a fogoly kezéről. Vékony képű, sovány férfi volt, szénfekete hajjal, sasorral, hegyes állal. Tekintetében különös, vad fény izzott, és gyűlölettel meredt az Elnökre. Az Elnök elgondolkodva nézte.

- Köszönöm, tizedes, most távozhat.

A tengerészgyalogos kiment, az ajtók bezárultak. Hewitt két lépéssel a fogoly mögött maradt, és árgus szemekkel leste minden rezzenését.

- Á, Mr. Renus. Örülök a találkozásnak, még ha a legutóbbinak nem is annyira – mondta az Elnök, hangjában azonban nyoma sem volt kedvességnek vagy vidámságnak. - Hogy érzi magát?

- Ahogy egy politikai fogoly érezheti magát – válaszolta a Renusnak nevezett férfi. Szinte köpködte az indulattól izzó szavakat.

- Igen, elhiszem, hogy kellemetlen, de kérem higgye el, hogy a saját érdekében volt rá szükség.

Renus nevetése holló károgására hasonlított.

- Hát persze.

- Gondoltam, érdekli, hogy nem sokkal az Ön érkezése előtt volt szerencsém beszélni az Exolon Királyság megbízottjával és nagykövetével. Átvettem a Csatlakozási Szerződést, és jogászaink az utolsó simításokat végzik az anyagon. Éjfélre aláírjuk.

Renus egyet lépett előre, jobb öklét felemelte. Hewitt azonnal odaugrott, hogy lefogja, de az Elnök leintette. Renus a helyén maradt, de az Elnök nem kételkedett benne, ha lett volna nála egy kézifegyver, habozás nélkül meghúzza a ravaszt. Ugyanúgy, mint két héttel ezelőtt a Parlamentben. Még szerencse, mélázott az Elnök, hogy a reflexei még a régiek. A kézifegyver lézersugara csak az elnöki pulpitust porlasztotta el, ő maga megúszta egy-két karcolással.

- Ezt nem teheti! - ordította Renus kivörösödött fejjel, szájából fröcsögött a nyál, homlokán kidagadt egy kékes ér. - Ez mindennel ellentétes, amiben hiszünk!

- Igazán? - kérdezett vissza az Elnök. - Mert mégis miben hiszünk mi, Mr. Renus?

- A szabad akarat erejében hiszünk! - emelte fel a fejét Renus büszkén. - A szabad döntés létjogosultságában hiszünk. Hisszük, hogy a demokrácia nem halt meg, nem porladt el a Második Exodus tüzében. És hisszük, hogy maga meg a klikkje a szabadság ellensége.

- Szép szavak, de talán tartogassa az elvakult gárdistáinak – vonta meg a vállát Alvers Elnök. - Nem egy komoly politikusra vall, hogy megpróbálja lelőlni a választott Elnököt plenáris ülés közben, ahogy a robbantgatások meg az utcai zavargások sem.

- Ha harcolnunk kell, akkor harcolunk. Engem megölhet, de az Ügy...

Az Elnök türelmetlenül leintette.

- Kíméljen meg a politikai handabandázásától. Mindenkinek szent az az ügy, amiért harcol. De nem azért hívattam ide, hogy újrakezdjem a parttalan vitát. Alkut ajánlok magának, Mr. Renus, és melegen ajánlom, hogy hallgasson végig, máskülönben mehet vissza a cellájába.

Renus csendben maradt, az Elnök visszaült a székébe, onnan nézte elgondolkodva leghalálosabb ellenségét, az úgynevezett Ellenzék úgynevezett vezérét.

- A Csatlakozási Szerződést aláírjuk, mégpedig pontban ma éjfélkor. Én sem örülök neki jobban, mint maguk, de nincs más választásunk. Vagy aláírjuk, és részt vállalunk a Galaxis formáló politikai áramlatokban, mégpedig komoly részt, vagy menthetetlenül elpusztulunk a demokráciáról vallott szép elveinkkel egyetemben. Emellett, a belső függetlenségünk megmarad. A had-, pénz- és külügyeket koordinálnunk kell a Királysággal, de egyebekben szabadon cselekedhetünk. A Király nem a demokrácia ellensége, ez az, amit meg kell végre érteniük.

- Nem lehetünk egyszerre szabad polgárok és alattvalók – felelte idegesen Renus.

- De lehetünk. Ne feledje, Mr. Renus, az emberiség egy nagy tudósa mondta egyszer: minden relatív. Nézőpont kérdése. Élhet úgy, mint egy szabad polgár, de ha úgy dönt, lehet alattvaló. Vagy mindkettő egyszerre.

- Alig hiszem, hogy maga elvisel egy hatalmat maga felett. Maga egy despota, egy önkényúr, akinek letelt az ideje. Ezt az időt úgy reméli meghosszabbítani, hogy egy újabb önkényurat ültet fölénk, aki hadsereggel biztosítja hanyatló uralmát.

- Már megint ezek a szóvirágok – húzta el a száját kelletlenül az Elnök. - Mindegy. Szónokoljon, amiről akar és ahogy akar. A jövőben megteheti. Szabadon engedem, Mr. Renus.

Renus akkor sem lepődött volna meg jobban, ha egy villám sújtott volna le egyenesen az Elnök irodájának kellős közepére. Kissé megtántorodott, szemei kitágultak, de hamar visszanyerte az önuralmát.

- Ugyan miért tenné? - kérdezte gúnyosan.

- Persze megtehetném, hogy tárgyalás nélkül kivégeztessem mint hazaárulót. Azt is megtehetném, hogy megvásároljam a bírókat, hozzanak halálos ítéletet. De nem fogom megtenni, Mr. Renus, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs szükségem egy mártírra.

Renus nyelt egyet. Látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodott. Szemei ide-oda cikáztak, mint az űzött vadé. Végül megállapodott a Tizenkét Kolónia íróasztal felett függő Pecsétjén. Ez mintha erőt adott volna neki.

- Ez egy üzlet akar lenni, gondolom. Mit akar cserébe?

- Maga és az Ellenzéke mindenben támogat a Csatlakozást illetőleg. Visszahívja az embereit az utcákról, és feloszlatja a Csillaggárdáját. Cserébe Ön és az Ellenzék szabadon politizálhat továbbra is. Persze a Parlament biztonságát illetően sajnos új rendszabályokat kell bevezetnünk, de ezt csak saját maguknak köszönhetik. A jövőben fegyveres őrök fogják vigyázni az ülésterem biztonságát.

Renus megint elvesztette az önuralmát.

- A Tizenkét Kolónia Parlamentjébe időtlen idők óta nem léphetett be fegyveres katona! - kiabálta.

- De arra sem volt még példa, hogy az ellenzék vezére megpróbálja meggyilkolni a regnáló Elnököt.

Renus hallgatott.

- Jól van, Mr. Renus. Szabadon távozhat. Most oda megy, ahová akar. Kérésére azonnal kompot is biztosít az Elnöki Hivatal, mert gondolom, szeretne az Aerelonon lenni, hogy közölhesse híveivel az alku részleteit.

- Remélem, tudja, hogy két év múlva választás, és indulok az elnöki posztért, Alvers. - Renus gonoszul vigyorgott, remélve, hogy megsérti vagy legalább megriasztja az Elnököt. Az azonban csak sejtelmesen mosolygott.

- Ha eljön az ideje, bízom benne, hogy a Tizenkét Kolónia polgárai bölcsen fognak dönteni. Mr. Hewitt, kérem, kísérje az urat a komphangárba.

Hewitt és Renus távozásával az Elnök irodájára néma csend borult. Alvers egy ideig szótlanul üldögélt, majd felállt, és nyugodt léptekkel elhagyta az Elnöki Hivatal helyiségeit. Útja a kilátóterembe vezetett, amely a hatalmas romboló alsó szegletében kapott helyet.

Itt ismét magában lehetett a csillagokkal. Elnézte őket, és arra gondolt, hogy egykoron minden érző élőlény a csillagok része volt, a tökéletes, saját útjukat járó csillagoké. Egykor minden egy volt és egész, de azután a szeszélyes Mindenség úgy döntött, hogy alakuljon ki az önző, értelmét kereső élet, a nyughatatlan lélek, az ember. Az élet azután elindult a maga göröngyös útján – megtanult szeretni, gyűlölni, háborúzni és békét kötni. Minden élet milliófelé indult, és mindegyik a saját kis ösvényén haladt azt gondolván, hogy a magáé az egyetlen helyes út.

Az Elnök könnyezett. Amy jutott az eszébe.

És feltette magának a kérdést: mikor fogjuk vajon a leckét megtanulni?