A logópályázat győztese, Arthon is írásra adta a fejét...
B4729 8M-E jelzésű bolygó
Delta 28 mobil geológiai kutató állomás
Hideg van!
Alig néhány órája világosodott ki az ég. Milos Sweritz már ébren volt és karikás szemeivel a zord és kietlen, fagyos tájat bámulta a kutatóállomás panoráma ablakából. Csend volt, amit egyedül az állomás energia ellátásáért felelős berendezés halk zúgása törte meg, amit két napja sikeresen megjavított. A levegőben nyálelválasztást beindító banán aromájú kávészag terjengett, aminek Milos két keze közt lévő bögrében egy fekete folyadék volt a forrása. Szürcsölt belőle egy nagyot, majd rápillantott a kinti hőmérőre ami -30°C fokot mutatott.
– Ép eszű ember ilyenkor fel sem kel az ágyából – gondolta. De neki dolga volt. Sweritz már ötödik hónapja volt a Delta 28 geológiai kutató állomáson egyedül, magányosan. Az ilyen munkát végző embereket, kötelező felkészíteni a magány és az elszigeteltség elviselésére, de valljuk be, bármennyire felkészült valaki, nem tűnik el nyomtalanul ilyen hosszú idő távol a civilizációtól. Ami az őrület határáról eddig sikeresen visszarántotta egy fénykép volt, ami kedvesét ábrázolta és mindig a laborköpenyének felső zsebében hordta a szíve mellett. Amikor csatlakozott a GoldTitan vállalat kutatási részlegéhez, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen megpróbáltatáson kell keresztül mennie ahhoz, hogy kitermelésre érdemes titánércet találjon. Beszürcsölte az utolsó csepp kávéját és a dohányzó asztalán lévő krétával húzott egy újabb strigulát az időfalán. Elkezdődött az utolsó hónap.
A kávé valamelyest felpörgette, kisimultak a ráncai és már a szeme sem volt olyan karikás. Lusta és hanyag léptekkel lement a panoráma szobából a laboratóriumba vezető szűk és meredek fém lépcsőn, majd a főkapcsoló segítségével üzemi állapotba helyezte a világítást és a kutatáshoz szükséges számítástechnikai rendszert. Milos feladata nem volt túl nehéz, de nagy odafigyelést igényelt. Többek között neki kellett felkészítenie és irányítania a szakmai szlengben csak "fénytojásoknak" hívott geológiai robotszondákat, amelyek hármas csoportokban pásztázták végig a kutatási területet, fizikai információt gyűjtve a felszín alatt lévő kőzetek tulajdonságairól, amit aztán a főközpontba küldött további kiértékelésre. Első hallásra bonyolultnak hangzik, de a rendszer magas fokú automatizálása miatt ritkán kellett beavatkoznia a folyamatba. Az állomás három részből állt. A számára a legfontosabb a felső szint, a panoráma szoba, ahol kialakíthatta lakókörnyezetét, elrendezhette a személyes tárgyait, és többnyire itt is pihent, részegedett le, aludt. A szondakamra pedig a vállalat számára volt a legfontosabb, ahol a fénytojásokat tárolták, és itt voltak a karbantartásukhoz szükséges eszközök is. Az e két szobát összekötő helyiség a laboratórium volt.
A laboratórium felszerelése nem kifejezetten tartozott a legmodernebbnek közé, hiszen összesen 12 darab félkörívben elhelyezkedő 60 colos kijelző panel rendszerből és mindössze egy darab gesztikulációs kontroller kesztyűből állt. Miután a rendszer üzemkész állapotba került, Milos felhúzta a kesztyűt, és a protokoll szerint lekérte a kutatóállomás technikai állapotára vonatkozó adatokat. Rezzenéstelen arccal nyugtázta, hogy mint mindig, most is minden olajozottan működött. A következő lépésben lehívta a szondakamra paramétereit, és kiválasztotta azt a három fénytojást, amik az adott nap folyamán fogják vizsgálni a kijelölt kutatási területet. A kiválasztás nyugtázása után levette a kezéről a kontrollert, és elindult az öltözőszekrénye felé, ahol magára kapta a terepi öltözékét, és átlépett a szondakamrába.
A kamrában a szondák hármasával voltak elhelyezve összesen négy fiókban, melyeket egy irányító panel vezérelt a zsilip mellett. Rutinszerűen kiválasztotta a második fiókban lévő szondákat, melyeket mechanikus robotkarok sajátos zümmögő hangjuk kíséretében a zsilip elé helyeztek. A fiú kinyitotta a zsilipet, és egyesével kigurította a majd 50 kg-os berendezéseket a hóra. Hideg és zord táj tárult elé, ahol a hósivatagot csak a messzi távolban lévő lánchegység vonulata törte meg. Hirtelen halk morajlás csapta meg a fülét. Miközben próbálta hegyezni a hallószervét, egyre jobban tudatosult benne, hogy egy teherszállító hajó ionhajtóművét hallja. Kis idő múlva már a szemével is látta, hogy a gép egy nagyobb méretű CX típusú bánya kiborgot szállít, valószínű valamelyik közeli titáműhöz. Nagy rajongója volt ezeknek a hatalmas bányagépeknek, és nem titkolt álma volt, hogy egyszer irányíthasson egy ilyen monstrumot. A fagy kezdett lassan a csontjáig hatolni, így nem várta meg míg a hajó kikerül a látómezejéből, ezért vissza is ment a laboratóriumba, ahol a kesztyűvel újabb utasításokat adva a rendszernek aktivizálta a három szondát.
A fénytojások Newton törvényeinek ellentmondva felemelkedtek a felszínről egy olyan 5-6 méter magasra és miután felvették a háromszög alakzatot a levegőben, elröppentek a felkelő nap irányába. Milos eközben már a panelek előtt fogyasztotta reggeljét és fél szemmel a szondáktól érkező adatokat és görbéket figyelte. Közben belegondolt, hogy azt az 1800 shylock bért, amit fél évre ígértek neki, mire fogja költeni, ha hazamegy kedveséhez. Azt már biztosra vette, hogy barátaival egy egész estét fognak eltölteni a Fulgur Moon bárban, ami szülőbolygója egyik legtehetősebb űrkikötője. Néhány éve, amikor még fiatal volt, verhetetlen volt a világító agavé tequila antigravitációs hatás alatti elfogyasztásában. Mára már ez a képessége megkopott, most új célok elérésén fáradozik, amihez az út nem mondható sem simának, sem egyszerűnek. A célja nem más, mint a hozzá hasonló korú férfiak többségének, azaz Zandagort hercegnek és népének teljes és végleges visszaverése, akár az élete árán is.
Utolsó kommentek