II. Zoárd Arcas története egy halálba tartó tengernagyról...
Három év. Három hosszú, szabvány éve annak, hogy utoljára járt otthon. A hosszú szolgálat mégis hiábavaló volt. Hiába hagyták el a galaktikát, nem találták meg azt, akit kerestek. Pedig itt van a közelben, ez már biztos. Az ultimátumot tizenöt éve fogta a nérai titkosszolgálat. Kezdetben kacsának hitték, de tíz hónapon át érkezett az adás. A hírszerzők pedig minden alkalommal kielemezték, és az eredmények ugyanazok lettek. Roppant aggasztó volt a tudat mindenki számára, hogy bármelyik nap bekopoghat a gonosz az ajtón.
- Eljött az idő - mondta a lassan lenyugvó napnak.
Őszintén remélte, hogy nem az ő életében történik meg. Bízott benne, hogy szerencséje lesz, és nyugodtan élheti le az életét. De az égiek másként gondolták. Így nem maradt választása, mennie kell. Mindent elrendezett, amit csak tudott az otthoni ügyekkel kapcsolatban. Befejezte a lakásbővítést, és a kertet is rendbe rakta. Három napon át tett-vett otthon, hogy feleségének és négy gyermekének ne legyen erre gondja, ha már nem lesz. Ma reggel pedig elbúcsúzott a szüleitől, majd otthon ebédelt egyet a családjával, akiktől igyekezett a lehető legfinomabban elköszönni. Persze sejthető, nem ment az olyan könnyen, de mindenki tudta, nincs más út, csak ez az egy.
- Mit csinál? - kérdezte egy hang a háta mögött.
- Három éve nem láttam a napot ebben a formában - mondta - és holnaptól nem is lesz rá lehetőségem többé.
- Hogy érti?
- Ma éjjel indulunk. A legénység már fent van.
- Eszerint eljött az idő.
- El. Gyönyörű szép, nem gondolod?
- Micsoda?
- A naplemente.
- Igen.
Valóban az volt. Két percig mindketten csak nézték a tájat. A borult égboltot, és a felhők közötti réseken átszűrődő napsugarakat. Mintha keskeny szalagok kötnék össze a napot a bolygó felszínével. Az aranysárga sugarak gyengéden világították meg a felszínen lévő gyümölcsligeteket, amiknek csak az üdén zöldellő lombkoronáit lehetett látni a hatalmas távolság miatt. Lassanként összezáródott a nyílás a felhőzeten, és eltűnt egy égi szalag. A fehér felhők fokozatosan váltottak színt a szürke irányába.
Esőre állt az idő. Ezt alátámasztotta az is, hogy a mögöttük lévő kávézó teraszáról lassan behordtak mindent. A tengerészek szerették ezt a helyet, közel volt az orbitális felvonóközpont, és az italok árai is elviselhetőek voltak. A tengernagy is szerette a helyet, de ő inkább itt kint szokott ülni, a sziklapárkányon. Azon a párkányon, ami több száz kilométer hosszan folytatódik mindkét irányba, azon, ahol a Lángói-medence bezökkent hatszázkilenc méterrel mélyebbre. Akár egy gigantikus kráter. Tökéletes hely arra, hogy meglelje a lelki békét, amit még sosem tapasztalhatott meg.
Még emlékszik azokra az időkre, amikor fiatalon a medence hidrogeológiájáról tanult, és végzett itt kutatásokat az életet adó víz után, ami ezen a bolygón mindig is a legnagyobb kincs lesz. Hiába próbálták többször is elrabolni a bolygó értékeit, a lakók hősiesen megvédték az otthonukat, akár hadsereggel, akár politikával akarták elragadni.
De rég is volt - gondolta. Aztán egy mély sóhaj kíséretében nyugtázta, mennyi idő is telt el azóta. Több, mint húsz év. Azóta tengerész.
- Én is önökkel akartam menni - mondta a másik tiszt a hosszú hallgatás után.
A tengernagy lassan megrázta a fejét.
- Önök a biztosíték arra, hogy a végső győzelem a miénk lesz. Megbízatásuk több, mint amennyit a teljes hadsereg és a politikai vezetőség a magáénak tudhat. Magasabb rendű, mint bármi más.
- Igen, szép cél, de én harcolni akartam volna azért, hogy ne legyen szükség erre a biztosítékra. Viszont megtisztelő, hogy az én feladatom garantálni a túlélést.
- Nos - válaszolta merengve a tengernagy - a Megbocsájtó, az Alkotó és a Gondviselő Nemezis-osztályú csatahajók a lehető legalkalmasabbak erre a célra. Nagyok és erősek, nagy mennyiségű készletet és sok embert tudnak elvinni, miközben meg is tudják magukat védeni, ha muszáj. Viszont ha már itt van, parancsnok, megkérném, adjon át valamit a családomnak.
- Természetesen - válaszolta.
A tengernagy egy kis dobozt, úgy ötször ötször harminc centiset, vett elő az egyenruha zsebéből. A parancsnok átvette, majd eltette a saját zsebébe. Ő is több csatát megjárt már, és többször is megkérték efféle feladatra, de általában visszautasította. Ez a helyzet azonban más. Ő is jól tudta, gyakorlatilag nulla az esélyük a győzelemre, főleg úgy, hogy nincs kire számítsanak.
- Még valami, parancsnok.
- Igen?
- Sűrűn nézzenek a hátuk mögé, és nagyon vigyázzanak a Gerincbirodalommal.
- Úgy lesz, uram.
Az égen egy apró hajó képe tűnt fel. Apró, de fel lehetett ismerni az alakjáról. Egy régi cirkáló. A tengernagy felkelt a párkányról. A parancsnok szólalt meg először. Tudta, hogy a tengernagyért jöttek, ez nem is volt titok, de nem is lehetett volna letagadni a haladási iránya miatt.
- Tengernagy, örülök, hogy megismerhettem, és annak is, hogy önnél szolgálhattam - mondta, miközben tisztelgett.
A tengernagy gyenge mosolyt erőltetett az arcára, aztán kezet nyújtott a másik tisztnek.
- Enyém a megtiszteltetés - mondta. A kéznyújtást elfogadta, és viszonozta a parancsnok.
A tengernagy még egy utolsót pillantott a nérai naplementére, ami most még szebbnek látszott, mint eddigi élete során valaha is.
Talán így búcsúzik a Néra és a családom - gondolta, majd nehéz, lassú léptekkel hátat fordított a csodálatos látványnak, és elindult az időközben leszállt cirkáló nyitott bejárati rámpája felé.
Utolsó kommentek